Kinek vigyük el a karácsony üzenetét?
Karácsony közeledtével naponta találkozom olyan eseményekkel, amelyek az adományozás fontosságára hívják fel a figyelmet. Aztán egyszer csak meghívnak egy advent vasárnapi eseményre, amely a kóbor állatoknak való adakozásra hívja fel a figyelmet és hirtelen elönt a bűntudat, mert tudom: ez nekem így nem megy.
Nem újdonság, hogy az állatok felé irányuló empátia egyre inkább előtérbe kerül és az is egyre gyakoribb, hogy egyértelmű kijelentések születnek: az állatok többet érnek, mint az emberek. Nagyon szeretem az állatokat, és azt hiszem, ha nem ebben a várakozással teli időszakban találkoztam volna a szóban forgó eseménnyel, másképp viszonyulnék ehhez a jelenséghez.
Olyan családban nőttem fel, ahol adunk és adtunk mindig is. Gyerekként egyértelmű volt, hogy a testvéremmel felhalmozott játékok és ruhák velünk egykorúakhoz kerülnek és tisztán emlékszem arra, ahogy édesanyám azt mondja: ezeket elvisszük a szegény gyerekeknek, hogy nekik is jusson. Tudtam már akkor is, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek alig van, vagy épp semmijük sincs, és nekik mi, akiknek legalább egy kicsivel több jutott, segíthetünk. Ezt a mai napig így gondolom.
Én hiszek az emberekben, hiszek az összetartásban és a szeretetben, amit egymásnak adhatunk. Nekem a karácsony attól lesz még inkább meghitt hangulatú, hogy tudom, adhatok: a családomnak, a barátaimnak, azoknak, akik nélkülöznek. Ilyenkor gyakran összeszorul a torkom, amikor látom, egy gyerekotthon lakóinak karácsonyi kívánságlistáján ez áll: toll, ceruza, törülköző. Csupa olyan dolog, ami nekem, nekünk természetes.
Látva a nélkülöző családokat, gyerekeket, nem tudom azt mondani, hogy nekem fontosabb az állatok megsegítése, mint az övéké, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki látja úgy a dolgokat, ahogy én. És ez így is van rendjén, hiszen miért is ne segíthetnénk az állatokon is karácsonykor? Egyáltalán, ki dönti el, kinek adjunk?
A válasz egyszerű: mi. És bár sokat lehetne vitatkozni arról, hogy hol van legjobb helyen az adományunk, azt hiszem, végső soron az a lényeg, hogy adjunk. Ettől leszünk mi is lélekben gazdagabbak.
Nem adhatsz lángot a gyertyának úgy, hogy annak fénye a te arcodat is ne ragyogja be!
Kívánom, hogy kísérjen el bennünket Böjte Csaba gondolata ne csak a várakozás és felkészülés időszakában, hanem az év többi részében is.
