A Gruevszki-ügyről még egyszer

Amikor az egyén és állama között olyan ellentétek feszülnek, amelyek az egyén számára a védelem nyújtását, vagy annak igénybevételét lehetetlenné, de legalábbis kétségessé teszik, akkor a „védelem gyakorlását az eredeti állam helyett egy másik állam vállalja,” vállalhatja át. Ez persze nem kötelező, hiszen a befogadó állam kockázatot vállal és –, mivel állampolgári kötelék sem fűzi a menekülthöz – könnyedén a kritikusok célkeresztjévé válik. Épp ahogy látjuk ezt Gruevszki esetében is.

Felmerül a kérdés, hogy miért jó ez? Miért jó, hogy Francis Walsinghamet befogadta Svájc, majd Franciaország, Mindszenty József bíborost az USA nagykövetsége, vagy napjainkban Carles Puigdemont Belgium? Mert minden államnak joga van hozzá. Ez alól kivételt jelenthetne, ha Nikola Gruevszki:

• az ENSZ valamely szakosított intézményének (pl. az IRO, UNRWA, UNRRA) a gondozása alatt állna már;
• más állam már befogadta volna;
• alapos okkal feltételezhető, hogy béke, háborús vagy emberiség elleni bűncselekményt követett volna el;
• az Egyesült Nemzetek céljaiba és elveibe ütköző cselekményekben lenne bűnös;
• stb.

Gruevszkire azonban a fenti kivételek közül egyik se vonatkozik, ami amúgy nem más, mint az ENSZ 1951. évi menekültügyi egyezményt kihirdető 1989. évi 15. törvényerejű rendelet – kevés máig hatályos törvényerejű rendeleteink egyike. Magyarországnak tehát minden jogi lehetősége adott, hogy Nikola Gruevszki volt macedón miniszterelnök számára menedékjogot adjon. Felmerül ugyanakkor a kérdés. Ha valamihez jogunk van, az miért jelenti azt, hogy élnünk is kell vele? Ez igaz, nem kell. Elképzelhető azonban, hogy Magyarország kifejezetten üzenni akart ezzel valamit.

Igen. Mégpedig azt, hogy Magyarország megbízható ország. Olyan, aki a barátait, szövetségeseit megvédi.

Ha magánemberként teszi ezt valaki, elismerően megveregetik a vállát. Ha ezt a Szovjetunió, Oroszország, Franciaország, az Egyesült Királyság, vagy akár az USA teszi meg, legyintünk. Biztos azért, mert ezek az országok túl nagyok hozzánk képest és még él a magyar emberben a reflex, hogy amit Jupiternek szabad azt nekünk nem. Pedig ez nem így van. Ha így lenne, az a kettős mérce nyílt elismerése lenne.

„Védd meg a befektetésed.” Így mondják az amerikaiak. „Védd meg a barátaidat,” mondhatnánk itt Közép-Kelet Európában. Akárhogyan is nevezzük, sajnos időről-időre előfordul a történelemben. Vegyünk négy, de különféle példát:

• Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után Kállay Miklós miniszterelnököt a török nagykövetség fogadta be, korábbi ajánlatát megerősítve, de a lépés formális minősítése nélkül;
• Mindszenty József bíborost annak ellenére fogadta be az USA nagykövetsége, hogy hogy formálisan diplomáciai menedékjogra hivatkozott volna. Kovács Bélát, a kisgazdapárt korábban a Szovjetunióba hurcolt egykori főtitkárát azonban az USA már úgy határozott, hogy nem fogadja be;
• Mohammad Reza Pahlavi iráni sah, amerikai segítséggel Egyiptomba, majd az USA-ba menekült szűkcsaládjával, hogy menedékjogot kérjen – kiváltva ezzel az Iráni nép haragját, ami végül a teheráni túszdrámában csúcsosodott ki;
• 2008 szeptemberében Románia chișinău nagykövetsége – Vladimir Voronin moldáv államfő korábbi, Romániába menekült főtanácsadójának – Sergiu Mocanunak a fiait fogadta be, akikkel szemben diszkóverekedés miatt emeltek vádat. Egy évig tartózkodtak a követségen, és csak azután távoztak, hogy a moldáv bíróság az előzetes letartóztatást, házi őrizetre változtatta.

A fenti speciális eseteken kívül azonban olyan példák is akadtak, melyben tömegek kértek politikai menedékkérelmeket:

• 1989-ben Csehszlovákia, Magyarország és több más közép-európai ország nagykövetségére menekültek tömegesen NDK-állampolgárok;
• 1989-ben Kínából menekültek a „Tienanmen téri diáklázadók” a különböző követségekre a megtorlástól tartva;
• Az 1973. évi chilei katonai hatalomátvétel során nyújtott számos állam ideiglenes menedéket a nagy számban menekülő személyek számára.

A sort hosszasan folytathatnánk, de a lényeget így is látjuk: igen sokféle formája és fajtája volt a politikai menedékkérelmeknek. Volt köztük jogi, politikai vagy erkölcsi alapokon megingatható, de volt köztük jogos és a világközvéleményének elismerését is elnyerő. Tehát leszögezhetjük, hogy ez a gyakorlat függetlenül attól, hogy jó, vagy rossz, létezik. Nagyhatalmak, kis és közepes államok évek, évtizedek óta alkalmazzák. A kérdés innentől kezdve már csak az, hogy Magyarország esetében ez miért lenne más? Mi miért ne védhetnénk meg a szövetségesünket? Nálunk miért ne kaphatna védelmet egy politikai szökevény? Egy olyan politikus, akit korrupciós, tehát egy nehezen megfogható bűncselekménnyel vádolnak. Nehezen megfogható?

Aki nem ismerni különösebben a macedón belpolitikát, annak pár fontos dolgot érdemes tudnia – saját ítéletének meghozatala előtt.   

Az országban polgárháborút idéző események sora alakult ki az elmúlt években, amelyekben többen, köztük rendőrök is meghaltak. Ilyen állapotok közepette vett egy páncélozott autót magának és családjának az akkor már többszörösen újraválasztott miniszterelnök. Azt pedig lássuk be, nem könnyű ilyen állapotok közepette patikamérlegen elválasztani, hogy mikor használja az ember magánemberként és mikor miniszterelnökként az autót. Már pedig a vád gerincét ez a körülmény adta. Vagyis, hogy magánemberként is használta a páncélozott limuzint, sőt, hogy kitől szerezzék be, milyen is legyen az az autó.  

Ezt a vádat nehezen lehet lenyomni Gruevszki híveinek a torkán és nagyon úgy fest, hogy nem is sikerül. Pedig a jelenlegi macedón kormányfő Zoran Zaev egy sokkal, nagyobb üggyel is megvádolta még 2015-ben Gruevszkit. Állítólag több mint 20 ezer embert hallgattatott le illegálisan, amivel kapcsolatban számos hanganyag is nyilvánosságra került bizonyíték gyanánt. Ám Gruevszkit mégsem emiatt akarják rács mögött látni, hanem egy páncélozott autó miatt.

Ne legyenek kétségeink, Gruevszki nem azért menekült el hazájából, mert miniszterelnök volt, hanem azért, mert már nem az.

Az Európai Unióba igyekvő megosztott és fiatal balkáni társadalmak, ha el is követnek egy-egy hibát, az nem azt jelenti, hogy nekünk, a felvilágosult nyugatnak asszisztálnunk kell mindehhez. Ha így lenne, minden kormányváltás után menekülhetne egy-egy országból az újdonsült ellenzék.

Nem Magyarország dolga eldönteni, hogy a Macedón Köztársaság bírósága igazságos, és méltányos ítéletet hozott-e. Ahogy az sem, hogy Zoran Zaev jelenlegi macedón kormányfő ellen megválasztása után hirtelen miért szűntek meg a büntető eljárások. Magyarország dolga az, ami ilyenkor egy menedéket nyújtónak lenni szokott. Megvárja, míg a hullámok lecsendesülnek, amíg a polgárháború felé közelgő állapotok megszűnnek Macedóniában. Hiszen minden félnek az lenne az érdeke, hogy egy európai demokráciában az ellenzéket ne lehessen bebörtönözni, megsemmisíteni. Ha ez így lenne, az már nem demokrácia lenne. Ha így lenne, ma Gyurcsány Ferenc börtönben ülne.