Mozi … egy igazi mozi!
Edison a vetítőeszköze megalkotása után hamarosan New Yorkban üzembe is helyezte a kinetoscope-ot. Ez nem volt más, mint egy zárt szekrény, amibe ha az ember pénzt dobott, akkor egy kis lyukon át megnézhette a filmszalagra rögzített mozgóképet. Az emberiség kiolthatatlan szenvedélyévé vált a mozizás, s e rajongás lényegében 124 éve tart. 
Auguste és Louis Lumière, a későbbi filmtörténetbe Lumière-fivérekként bevonult francia fényképlemez- és fotócikkgyárosok e siker láttán elhatározták, hogy megoldják valahogyan azt is, hogy a kivetített filmszalagokat egyszerre több ember is láthassa, színházi körülmények között futhassanak a mozgóképek. A fivérek a fény városában 1895-ben tartották meg az első nyilvános vetítésüket, s innentől már egyenes út vezetett az első valódi filmszínház megnyitásáig.
Az ekkortól sorra készülő új filmeket még tíz éven át Párizs kis mozitermeiben vetítették, amíg aztán 1906. december 1-jén a Montmartre-on egyszer csak megnyitotta kapuit a Cinema Omnia Pathé, az első valódi nagytermi mozi.
Azóta – immáron 112 esztendeje – állnak a jegypénztárak előtt szenvedélytől fűtött férfiak és nők, zsibongnak a vitrinekbe kitett plakátok előtti kíváncsiskodók, fel s alá járkálnak az aulákban karórájukat izgatottan figyelő szerelmesek, várakoznak az ajtókban az álmokat várók, a mozitermekbe minél hamarabbi bebocsájtásban reménykedők. S ott áll azóta a mozi csodájától megbabonázott örök kisfiú is, akiről Mándy Iván oly szépen emlékezik meg egyik novellájában:
„Üres a pénztár ablaka. Üres a pénztárosnő széke a lecsúszott kendővel. Plakátok a hosszú és sötét folyosón. Ott voltak mind: a süllyedő hajó kapitánya, a férfi, aki félkarral átöleli kedvesét, a felvont szemöldökű végzet asszonya. Sima és sötét a ruhatár pultja. És bent a teremben székek. Komor és magányos székek a vászon előtt, végig a huszonhetedik sorig.
Megnyílt az utca felőli ajtó. Fény tört be a moziba vékony, poros sugárban.
Valamilyen nyár tört be a rézsútos, poros fénnyel. Füstölt a fény, ahogy lassan sodorta maga előtt az erkélyeket, a páholyokat és a földszint széksorait.
Egy fiú állt az ajtóban. Nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Egy-egy pillanatra szétoszlott a füst, és akkor mintha széksorokat látott volna, üres széksorokat, hajóhintaszerű páholyokat és mindennek a mélyén valami ködösen lebegő, fehér foltot.
A fiú nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Állt és bámult.
– Mozi … egy igazi mozi!”
