Nagy lelkeknek nagy színpadon ácsol szcénát a Fennenvaló
A háború szorongatta Győr városa egyházmegyéjének pincéjében 1945. március 29-én, nagycsütörtökön több száz ember szorongott, akiket a püspök úr már hosszú hónapok óta bújtatott, táplált, reménnyel vigasztalt. Voltak nők, gyerekek, rejtegetett zsidók, háborús sebesültek. A németek a Rába túlsó partjáról lőtték a Püspökvárat, amely több találatot is kapott. Gyújtóbomba találta el több győri templom tornyát, a püspököt is lesújtotta az égő templomok látványa. A pincében bújdoklókon is egyre jobban eluralkodott a szorongás. Apor Vilmos e nagycsütörtökön ebben a pincében mondta el az utolsó miséjét. Az olajoshordókra tett deszkaoltár mellett, a pince félhomályában elmondott csendes mise az ősegyház katakombáira emlékeztette a jelenlévőket.
A nagycsütörtöki utolsó szentmiséjét követő nagypénteken érték aztán a gyilkos golyók, és húsvét hétfőn távozott e földi létezésből. Nagy lelkeknek nagy tereken ácsol szcénát a Fennenvaló. Apor Vilmos pedig valóban a legnagyobbak közül való volt, nem csak a mártíriumát kiváltó utolsó tettei miánt, hanem teljes élete maga is a legszebb, legigazabb keresztény életek egyike volt. 
A későbbi Vilmos püspök 1892. február 29-én Segesváron látta meg a napvilágot egy ősi székely nemesi család ötödik gyermekeként, ő maga bárói rangot örökölt. Édesapja, Apor Gábor Háromszék megyei főjegyzője volt. A család 1895-ben Bécsbe költözött, amikor édesapját minisztériumi államtitkárrá nevezték ki.
Apor Vilmos gyermekkora óta papnak készült, a gimnáziumot a bécsi jezsuita középiskolában kezdte, majd az utolsó két évre Kalocsára került. 1909-ben kispapnak jelentkezett a győri püspöknél, Széchenyi Miklós grófnál, aki az innsbrucki jezsuita teológiára küldte tanulni, az akkori szokásoknak megfelelően azért ide, mert e képzések után vezető papi karrier állt a növendékek előtt.
1915. augusztus 24-én szentelték pappá Nagyváradon, majd Gyulára helyezték káplánnak, ahol már ilyen ifjan is prédikációi mély gondolati tartalmuk miatt szinte mágnesként vonzották az embereket. 1917-ben két hónapig egy kórházvonatra került lelkésznek, ekkor találkozott a háború borzalmaival. Főpásztora 1918 augusztusában visszaküldte Gyulára plébánosnak.
A „szegények plébánosa” Gyula történetébe jótékonyságával, napközi otthonos óvodák, gyermekkonyha létesítésével írta be a nevét. Tevékenysége három fő területre terjedt ki: a hitéletre, a karitatív munkára és a magyar társadalom keresztény szellemű átformálására. Egyházközségi lapot indított, népmissziókat szervezett, a katolikus megújulás szolgálatában hitbuzgalmi és társadalmi egyesületeket hozott létre. Forrt a levegő körülötte, ahol csak megjelent.
A világégés után, amikor a románok túszokat szedtek, a legmagasabb román állami vezetők szintjéig elment, hogy sikeresen közbenjárjon az elhurcoltakért. Számára nem létezett vallási, faji, emberi különbség, amikor már nagy bátorságra volt szükség, akkor is kertelés nélkül Hitlerről, mint a gonoszság megtestesítőjéről beszélt, s legalább annyira megvetette rendszerét, mint a sztálini bolsevizmust. Kikeresztelkedett és hitét megtartó zsidó családok barátja, például a gyulai születésű Gáli József zsidó származású írónak is a keresztapja volt, aki Apor halála után A püspök madarai címet viselő szépséges novellával emlékezett meg Apor Vilmosról.
A róla szóló történetekben leírták, hogy utcaszinten ismerte Gyulát, annak minden rászorulóját, 250 gyereknek adott rendszeresen meleg ételt, nagy gazdáktól levetett csizmákból készíttetett új cipőt számukra. Máriavárosban 300 családnak adott otthont. Nemesi családtagjai sokszor megmosolyogták, amikor báró Apornak nem volt egy rendes kabátja, mert miután, ha véletlenül lett neki, mindig odaajándékozta valakinek, mondván, hogy annak nagyobb szüksége volt rá.
Apor Vilmos délceg, egyenes állású, magas férfi volt, már tartásában is hordozott valamiféle nemességet, ő róla éppúgy, mint Szent Lászlóról azt mondták a saját kortársai, hogy minden tekintetben egy fejjel magasabb volt mindenkinél.
Győri püspökké 1941-ben nevezte ki XII. Pius pápa, s Apor Vilmos kívánságára a püspökké szentelése is Gyulán zajlott. Főpásztorként is „a szegények püspöke” lett – de nemcsak a szegényeké, hanem minden bajba jutotté és üldözötté. „Crux firmat mitem mitigat fortem – A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset” – ez volt a püspöki jelmondata.
S így jutott el élete a mártírumot vállaló nagypéntekhez. A harc befejeződött Győrött, az orosz katonák németek után kutattak a városban, többek között a püspökvári pincékben is. Vacsoraosztás körül katonák jöttek, s fiatal lányokat akartak elvinni, „krumplipucolásra”. A püspök tagadta, hogy lennének fiatalok lányok a pincében. Szóváltásba került a katonákkal, de elérte náluk azt, hogy később jöjjenek vissza. Kis idő múlva, amikor immár erősen ittas állapotban visszatértek, molesztálni kezdték a fiatal lányokat. Az egyik szovjet tiszt pisztolyt rántott elő, de a püspök megragadta a kezét, megfordította és kifelé lökdöste a helyiségből. Az erélyes fellépés láttán a katonák meglepődtek és a kijárat felé húzódtak. A külső ajtó előtt az egyikük azonban hirtelen megfordult, s géppuskával lövéseket adott le. A püspököt egy golyó a homlokán súrolta, egy golyó a karján érte, egy pedig a hasüregébe hatolt. A helyiség plafonjában ma is látható a célt tévesztett négy golyó nyoma. 
Apor Vilmos sebesülése után, még saját lábán ment le a pincébe, ahol az asszonyok hordágyra fektették, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba, ahol a higiénia legelemibb feltételei sem voltak adottak. A szemtanúk szerint a kórházig vezető úton a bűnösök megtéréséért imádkozott a következő szavakkal: „Istenem, ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit tesznek.” A püspököt petróleumlámpa fényénél megoperálták, de a hasüregében nem találták meg a lövedéket.
Apor Vilmos emberfeletti kínokat élt át, ennek ellenére némán tűrte a beavatkozást – tudható meg az orvosok beszámolójából, amelyben kitérnek arra is, sérülésének típusa egyike a legnagyobb emberi fájdalmaknak, ami – különösen akkoriban – fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthető.
Műtét utáni eszmélése során, a kórházi ágyán először arról érdeklődött, történt-e bajuk a nőknek. A nemleges válaszra úgy sóhajtott fel: „Hála Istennek! A jó Isten elfogadta az én áldozatomat.”
Két nappal később hashártyagyulladás lépett fel nála. A remény egyre fogyott. Apor Vilmos meggyónt, felvette a betegek szentségét. Délutánra a fájdalmai erősödtek, de szelleme tiszta maradt. A körötte állók feljegyezték az utolsó szavait:
„Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket! Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját bűneimért, de felajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj szegény magyarokért! 
Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, lelkemet! Jézus, Mária, Szent József, legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!”
Apor Vilmos, Győr 75. püspöke 1945. április 2-án, húsvét hajnalán meghalt.
A püspököt ideiglenesen a győri karmelita templom kápolnájába temették. A székesegyházban 1948-ban elkészült ugyan a végleges sírhely vörös márványból, de a hatóságok nem engedélyezték az újratemetést, erre csak 1986-ban kerülhetett sor.
Gyulaiak tiszteletük jeléül már 1946-ban az Apor óvoda falán márványtáblát helyeztek el, 1949-ben a józsefvárosi templom körüli teret nevezték el róla. Emléke minden ateista kísérlet ellenére kiírthatatlanul élt nemzete szívében.
„A jó Pásztor életét adja juhaiért” mondta Mindszenty József bíboros Apor Vilmosra emlékezve, így már 1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a bíróságot, amely hivatva volt Apor Vilmos boldoggá avatási eljárását hivatalosan megkezdeni. Bár a Szentszék azonnal elindította a boldoggá avatási eljárást, azt a kommunista diktatúra negatív politikai légkörében berekesztették. Csak 1990-ben folytatták, és II. János Pál pápa 1997. november 9-én Rómában a vértanú boldogok sorába iktatta Apor Vilmos püspököt. 
