Amíg mindennapi kenyerünk az asztalra kerül – III.rész

Az almatermelők „állatorvosi lova” és egy dél-koreai példa

Ha a termelői kiszolgáltatottságról beszélünk, akkor valóban az almatermesztés a legszemléletesebb példa, amelyen az ágazat minden betegsége megszemlélhető – legalábbis így látja ifj. Hubai Imre saját gazdálkodói és kamarai tapasztalatai alapján –, ugyanis jelenleg talán a léalmatermesztőink vannak leginkább kitéve a feldolgozók kénye-kedvének.

A helyzet az, hogy különféle világgazdasági okok miatt folyamatosan emelkedik az almasűrítmény világpiaci felvásárlási ára, ezt kellene a magyarországi áraknak is követniük, de nem követik. Négy évvel ezelőtt 8 forint volt az alma felvásárlási ára, mivel ez tarthatatlannak tűnt, ezért elmentünk a gazdákhoz, megalakult egy szövetkezés, amelyben a termelők elhatározták, hogy ezt a 8 forintos árat, ha a törik vagy szakad, feltornásszák 35 forintra. A termelés önköltsége ugyanis 20 forint körül van, amihez még hozzájön a betakarítás 10 forintos tétele, tehát a 35 forintos felvásárlói árból egy kiló almán csupán 5 forint lenne a gazdálkodói haszon. Ezek után, s ahhoz képest, hogy szilárdan eldöntötték, hogy együtt keményen lépnek fel a 35 forintos árért, a termelők mégsem valósították meg elhatározásukat. Mivel rendkívül nehéz nyakukba venni az országot, hogy a piacokon maguk kínálják a portékájukat, ezért  inkább beadták a derekukat és 15 forintért odaadták a terményt feldolgozóknak. Az ezen az áron felvásárolt almát azután az áruházláncok 150-200 forintért árusították, és büszkén kiírták, hogy hazai szabolcsi alma…

Ebből nemhogy versenyképesség, de még életképesség sem lesz! Az életösztönnek ezt a fajta hiányát én magam nem tudom mire vélni. Ha a termelők ezt tovább így folytatják, ha nem változtatnak az eddigi stratégián, akkor a fogyasztó egész biztosan nem fog a jövőben ízes, egészséges szabolcsi almához jutni, mert a más jövedelmező termékek előállítására kell váltaniuk. Mivel a gazdáknak nem lesz szívük az almájukat a disznókkal feletetni, hamarosan gyökerestül megszabadulnak majd az ültetvényeiktől – mondta leplezetlen indulattal ifj. Hubai Imre.

Tehát nem is elsősorban a termelők miatt, hanem leginkább a fogyasztók érdekében lenne fontos a termelői alapú feldolgozó üzemek létrehozása. Úgyszintén a fogyasztók érdeke lenne az, hogy autentikus forrásból, magyar termelőkkel, magyar adófizetők által megtermelt egészséges élelmiszerek kerüljenek a magyar fogyasztók asztalára – tette hozzá.

A magyarországi léalma egyébként tökéletesen alkalmas lenne a darabos piaci árusításra is, mégis úgy megy a léüzemekbe, hogy a termelők olyan szerződéskötésre kötelezték el magukat a tonnaszámra termelt léalmájuk értékesítésére, hogy nem egyeztek meg előre az árban. Ez persze talán normális is lenne akkor, ha saját feldolgozó üzemeik lennének a magyar gazdáknak. Európában és Lengyelországban ez úgy működik, hogy az értékesítési lánc után a gazdáknak visszaosztják a haszon rájuk eső részét. Azonban ez Magyarországon a feldolgozó ipar leépítése és az érdekérvényesítő szervezettség nélkül ez a képessége nincs meg a termelőknek. Hazánkban a piacszerző privatizációikat követően a multik nem érdekeltek abban, hogy a magyar termelőnek megfelelő jövedelmi viszonyokat biztosítsanak.

Magyarországon a feldolgozók 15 százalékos haszonnal dolgoznak, Nyugat-Európában ez a szám 2 százalék, hiszen ott érdekes módon, érdekükben áll, hogy a termelőket megerősítsék anyagilag azáltal, hogy méltányos árat adnak, s kifizetődő legyen a termelés.
Aztán, még szintén az almásokkal történt meg nemrégiben – mesélte Hubai, hogy az egyik feldolgozó 28, a másik 13 forint feldolgozási árat ajánlott. Mikor ez egymás tudomására jutott, a 28 forintos azonnal befejezte a felvásárlást! Ez a kartellezés jellegzetes tankönyvi esete volt, de úgy tűnik, sem etikai, sem büntetőper nem indult ez ügyben.
A kilábalás e problémahalmazból, én úgy látom – zárta keserű tapasztalatinak megosztását az agrárszakember –, talán csak a Hangya-típusú szövetkezetek újraélesztése lehetne, ezzel esetleg sikerülhet a folyamatot  megállítani, a gazdák és a fogyasztók közötti távolságot lerövidíteni.

Amit most az almatermelésről hallottunk, azt már az 1830-as, 40-es években a búzáról gróf Széchenyi István a Hitelben és a Kelet Népében szóról szóra leírta. És megcsinálta az első hengermalmot…– erősítette meg az előző hozzászólást dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára.

Igen, valódi önbecsülést és tartást tudna kapni a termelő – folytatta ifj. Hubai Imre –, ha saját feldolgozó üzeme lehetne. Maradjunk az almatermelők példájánál, ha az a mai szégyenletes felvásárlási ár helyett minimum 40 forintot kapna termékéért. Ebből már valóban korszerűsíthetné ültetvényét, a termeléstechnológia gépállományát, ebből jobban megfizethetné dolgozóit, saját maga is magasabb jövedelemre tehetne szert, méltóságot élhetne át, kihúzhatná magát, ér annyit, mint egy könyvelő vagy egy tanárember. Azonban így a termelő csak csúszik lefelé, nem tudja még a termelési költségeit se realizálni az árbevételéből.

Magyarország csak a kalászosokból képes megtermelni 15-20 millió embernek a táplálékát, zöldségből, gyümölcsből behozatalra szorul. Hihetetlen, de még almából is! Pedig ez a kitettség nem volt mindig így, s nem is kellene így lennie! Amikor az uniós csatlakozásunkat óriási védővámok és dömpingárak esése jelentette, a magyarországi kertészetek 80 százaléka bezárt, ugyanúgy mint Ausztriában, vagy mint előtte Olaszországban. A tőkeerős hollandok ekkor olyan logisztikát tettek a rendszerbe, hogy gyakorlatilag folyamatosan minden országban alá tudtak menni a termelői áraknak, utána pedig megszerezték az ily módon  tönkrevert piacokat. Régen ha a magyar áru volt, mondjuk 100 forintért, akkor a holland behozta 80-ért, ha a magyar 80, akkor a holland 60… Teljesen mindegy volt, csak egy volt a lényeg: kinyírni a magyar termelőt. Most nézzük meg, hogy most mennyiért lehet holland árut kapni… Kétszer annyiba kerülnek, mint a magyar zöldségek, gyümölcsök.

Megoldás: legrövidebb út a termőföldektől a fogyasztó asztaláig

A Magyarországon nemesített hazai fajták mindig is jó termő- és jövedelemképességűek voltak – folytatta a gondolatmenetet ifj. Hubai Imre –, de igazán jó hasznot csak akkor hoztak, ha valamilyen együttműködés keretében értékesítették azokat, azaz amíg megvolt a klasszikus magyar fajtákra alapozó feldolgozóipar is. Mára azonban egyaránt felborult a gépgyártás-technológia és feldolgozóipar, a növénytermesztés és az állattartás közötti egyensúly, így sajnálatosan sokkal kevesebb húst termelünk hazánkban, mint amennyit fogyasztanának a magyar emberek. Nem ökölszabály azonban, hogy csak a monokultúrás termelés gazdaságos, példának említette erre a saját biogazdaságukat, ahol 30-40 növény egyidejű termesztése is jövedelmezőnek mutatkozik.

Ázsia jelenleg a világ gazdaságilag legdinamikusabban fejlődő területe, többek között azért is, mert Ázsiában folyamatosak a beruházások a mezőgazdaságba. A mezőgazdaság pedig nem olyan mint a feldolgozó-, az autó-, vagy az egészségipar. A mezőgazdaságba folyamatosan komoly tőkét kell invesztálni.
A dél-koreai kormányzat például a következőt teszi: úgy próbálják (meglehetősen sikeresen) vidéken tartani a munkaképes fiatalokat, vagy akár letelepedésre ösztönözni a munkavállalókat, hogy állami beruházásokat hoznak létre. Megépítik e munkavállalók számára a feldolgozó berendezéseket (üvegházakat, fóliákat, vagy komplett állattartó telepet), a fiatalnak csak át kell vennie, használnia kell az adott infrastruktúrát, majd minden nap el kell juttatnia az áruját az állam által felállított beszállítási pontokra. Innentől kezdve az állam veszi át az áru értékesítésének manipulálását, raktár feldolgozásának feladatát, az áruk értékesítését. Minden állami hatáskörben zajlik. A termelőnek egy dolga van, hogy áruját a 8 km-re lévő beszállító pontra elvigye. Amikor a termelő leadta az áruját, legkésőbb másnap ott van az ára a számláján, az állam kiszámolja, hogy az ellátási rendszer egészéből mennyi jut vissza a termelőnek, amiből 3 százalékot befizet az államháztartásba. A gazdálkodó kapott egy termelő berendezést, ami ugyan sohasem lesz az övé, azonban egy életre biztosított a vidéken lakó gazda megélhetése, biztonságos, az európainál tisztességesebb jövedelme. Magyarországon sajnos ez uniós keretek között megvalósíthatatlan, ez ugyanis a szabályok szerint tiltott finanszírozásnak minősül.

Hogy egy jó példát is mondjak – folytatta ifj. Hubai Imre –, 120 embert foglalkoztató biotermékeket előállító cégem értékesítési volumene évente eléri a másfél milliárd forintot, ami jelenleg sajnos még nagyrészt csak exportáru, de sikerült azt elérnünk, hogy ugyanazon az áron tudjuk értékesíteni termékeinket, mint a piacon. Egészen más a termelő felelőssége ekkor, sokkal jobban kell és tudjuk garantálni, mi kerül a honfitársaink asztalára. Mivel a legjobb ismereteim alapján tudom, hogy a termelőfolyamatba nem került káros adalékanyag, nem használtam GMO-s technológiát, ezért jó szívvel, bátran tudom kínálni a fogyasztónak, amit megtermeltünk, s így nincsenek értékesítési problémáink.
Mi a biogazdaságunkban a termelőtől egészen a fogyasztó asztaláig visszük a termékeinket. Kistermelőként így legalább annyira versenyképesesek vagyunk, mint egy nagy multinacionális cég, hiszen a láncolatból így visszakapjuk a kiskereskedelemből megszerezhető haszon maximális hozamát. Így a gazdatársainkkal szemben akár 400 százalékkal magasabb áron tudjuk értékesíteni a termékeinket.

Nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, hogy a magyar feldolgozóipar versenyképtelen, mert olyan a szerkezete amilyen. A magyar feldolgozóipar azért van jelenleg versenyhátrányban, mert több tőkét vonnak ki belőle, mint amennyit elbír. A szövetkezet alapításánál például óriási probléma, hogy ki adja a közös beruházás finanszírozására felvett hitel fedezetét. Egy 100 tagú szövetkezet esetén mindenki a saját házára vegyen fel jelzálog alapú hitelt? És ha majd nem tudja fizetni, akkor az ő házát vigye el a bank vagy a szövetkezet? Tehát már az indulásnál nagyon nehéz a helyzet.
A kamarában is viták vannak ezekben a kérdésekben – tette hozzá az alelnök úr –, az agrárkamara vezetésnek egy része a precíziós gazdálkodásban, és azon belül is a génszerkesztésben látja a versenyképesség alapját. Van egy másik egy minoritás (magamat értem ez alatt), aki a termelői összefogásban, a digitalizálás vívmányainak alkalmazásában, a hatékony együttműködésben, termékfejlesztésben, a piackeresés és piackutatásban látja a jövőt, az öntözésfejlesztésben és abban a logikában, amely az idősebb generációk által hozott szaktudást, megfontoltságot, elemzőképességet és kitartást, s ezen erények hasznos összeolvasztását a fiatalos lendülettel veszi alapul, amikor új utakat keres.

***

A mezőgazdaság e sok területén tevékenykedő szakember a Széchenyi Társaság általi egy asztalhoz ültetése már önmagában is megelőlegezte a vita gazdag, gondolatébresztő tartalmát, úgyhogy minden jelenlévő bár nem feltétlenül nyugodt szívvel, de sokkal tájékozottabban távozhatott az est végén.

***

A jezsuiták Párbeszéd Házának Loyola Cafe termében Elmer István író-újságíró szervezi és moderálja a Széchenyi Társaság indította kerekasztal-beszélgetéseket, amelyek eddig hazánk aktuális problémáival, a modern liberalizmus és hazafiság, az erény kontra gazdaság, a demográfiai kilátásaink, a manipulatív tájékoztatás, a családok helyzete és a jogszolgáltatás kérdéskörében kerestek konzervatív szellemű eligazodási pontokat.

Cikksorozatunk előző részei:

1. rész – Milyen állapotban van a magyar mezőgazdaság?
2. rész – Szolgálhatja-e géntechnológia a világ élelmezésének ügyét?