Értékesebb vagy másoknál?

A kérdésre a legtöbb keresztény zsigerből vágná rá az igenlő választ, ám ha mélyebbre tekintünk, az észre sem vett szófordulataink sokszor sokkal inkább tükrözik hozzáállásunkat témákhoz, emberekhez, mint amennyire képesek vagyunk rajta kapni magunkat, mikor már megint nem a helyes mederben folynak gondolataink…

Mikor arról elmélkedünk, hogy értékes-e valaki, tulajdonképpen arról gondolkozunk, hogy érdemes-e az életre.

Érték-e annyira egy magzat élete, hogy megtartsuk? Értékesebb-e annál egy hajléktalan élete, mint hogy a porban kelljen élnie? Értékes-e egy terroristának az élete?

Helyzetek, melyekről társadalmunk – vagy szűken mérve, sokszor személyünk is – talán túlságosan hamar ítél és jut döntésre. Globálisan mostanra eljutottunk oda, ha a halálbüntetésről van szó, hogy sokfelé, sokféle népek hördülnek fel tiltakozón, de legalábbis a kormányzati rendelkezések e mentén tesznek és tettek lépéseket; az abortusz-kérdésben, vagy háborúk „jogosságának” megvitatása közben viszont még elég messze állunk attól, amit az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata valójában magába foglal, és amit oly előszeretettel használnak érvalapnak alkalmasint bizonyos kérdések eldöntésére.

Keresztényként azt valljuk, hogy semmi másért, de egyes egyedül – tökéletesen és mindent összefoglalóan – azért értékes minden emberi élet, és áll fölötte minden állatinak vagy növényinek, mert az Isten azt a saját képmására teremtette, non plus ultra: az Isten – hogy kifejezze közelségét, szeretetét, és mindenestül felvállaljon minket -, emberré lett. Ezen méltóságnak tudatában kell élnünk és meghoznunk minden döntésünket. Szabadságunkban dönthetünk-e úgy, hogy kioltjuk egy gyalázatosan bűnös ember életét? Hatalommal a kezünkben rendelkezhetünk-e úgy teljesen jogos gazdasági, vagy bármilyen ökonómiai egyensúlytartás kérdésére hivatkozva, hogy halálos áldozatokat vállalva lépéseket teszünk a harcok irányába? Különböző etnikumok, kultúrák, hagyományok és vallások közti súrlódások, indulatok fajulhatnak-e odáig, hogy abból tényleges kára származzon valamelyik félnek?

Az önvédelem, a rám bízottak védelme, egy nemzet saját határainak védelme során az ember indulatos és érthető is az indulata, de a mi hazánkban és kultúránkban – legalábbis a háborús övezetekhez képest – ritka az az eset, mikor nem pusztán a rosszindulatunk, nemtörődömségünk, önteltségünk, vagy mélyen belénk ivódott reflexeink cselekednek helyettünk. Mikor egyszerűen csak nem vesszük észre Krisztust eltévedt testvérünkben. Böjte Csaba testvért idézve „gyűlöletre nem gyűlölettel kell felelni, hanem szeretettel”. A pislákoló fény a legnagyobb sötétségen is rést üt és utat talál.

Legközelebb, mikor hamar ítélnél, emlékezz arra, hogy az Úr őérte is ugyanúgy meghalt, mint érted.

Varga Gergő Zoltán