És neked mi jut eszedbe először a szivárványról?
Az egyik legcsodálatosabb és leginkább szemet gyönyörködtető természeti jelenség a szivárvány. Egyszerűen leírható optikai jelenség, mégis szimbolikája mára többrétegű, súlyos és megosztó jelentéstöbbletet hordoz. Hogyan jönnek a keresztények a szivárványhoz, és mi dolga a melegeknek az optikai jelenségekkel?
Természetesen semmi közük a fizikához a melegek jelképeinek, a szivárványt legalábbis nem a fény spektrumára való bomlása miatt szeretik zászlóikként lobogtatni. Viszont, ha szóba kerül a miértje a dolognak, egészen meglepően kevéssé ismert forrásokra is visszavezetik a béke és sokszínűség szimbolikáját. Hivatkozásuk alapjaként legtöbbször egy XVI. századi német parasztfelkelésen, egy 1961-es olasz békemeneten, az iraki háború ellen való tüntetéseken, de leginkább a Gilbert Baker féle 1978-as San Francisco-i melegfelvonuláson használt szivárványszínű zászló szokott szolgálni.
Számomra a szivárvány szépsége, ahogy az a természetben a legszebb pompájában jelenik meg, valahogy mindig felette állt bármilyen társadalmi jelképnek, megbélyegzettségnek vagy emberi kreációnak, és ezért hálás is vagyok. Kisebb gyerekként mindig azt gondoltam, hogy ha szivárványt látok, akkor Isten mosolyog rám. Később, mikor a Teremtés könyvét közelebbről is szemügyre vettem, nagy örömmel töltött el, hogy az igazság nem is áll olyan messze gyerekkori benyomásomtól.
„Ez legyen jele a szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek levő minden élőlény között minden nemzedékre: szivárványt helyezek a felhőkbe: ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között. Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, ami fennáll köztem és köztetek, meg minden élőlény és test között. A víz nem válik többé vízözönné, hogy minden lényt elpusztítson. Ha a szivárvány megjelenik a felhőkön, látni fogom, és megemlékezem az örök szövetségről, amely fennáll Isten és minden élőlény meg minden test között a földön.” /Ter9 12-17/
Egészen alapvető igénye az embernek a közösséghez tartozás, és ez nagyon gyakran mutatkozik meg külsődleges jegyekben is (elég, ha csopperre és bőrkabátra gondolunk, vikingekre és szakállakra, punkokra és taréjokra, a legkülönfélébb vallási jelképekre és még sorolhatnánk). Ha nem is az összes, de legtöbb esetben a különböző csoportosulásokhoz való tartozás szimbólumai régebbi jelképeket használnak – akár új értelmezésben a friss kontextusban, hisz „nincs új a Nap alatt” -, és amint a társadalom kollektív tudatába ezek beépülnek, szétválaszthatatlanul egybeforrnak a külső jegyek az adott társadalmi réteggel. Ezen esetek ékes példájaként szolgálnak azok a túlkapások, mikor egy orosz tejes dobozon lévő teljesen ártatlan, legelők fölött lebegő szivárvány miatt perelik be a gyártót a melegek burkolt népszerűsítése felett érzett aggodalmukban, vagy mikor egy Szaúd-arábiai iskola homlokzatának szivárványosra festéséért felelős ember igen hamar a börtönben várhatta a tárgyalásának megkezdését.
A legnagyobb szomorúságot számomra mégis az okozza, hogy Istennek, az Ő teljes szeretetével velünk kötött szövetségre való emlékezés jele, ma – ha megjelenik bármilyen más módon, bárhol máshol, mint az égen – hol közutálatnak örvend, hol pedig a keresztény értékrenddel teljesen szembenálló, az Isten által teremtett életet és rendet kiforgató kultúra akart hírhozójaként örvendve üdvözlik – országa válogatja.
Valahogy nem keringenek történetek olyan esetekről, mikor egy táskáján szivárványos kendőt/kitűzőt/csatot/bármit viselő emberhez odamentek volna, hogy megkérdezzék: „Te miért viselsz ószövetségi jelképet?”
Nagyon szeretem, hogy egy 777-es pólóban vagy táskával az emberekben kérdéseket lehet föltenni az utcán, mert mindig lesz valaki, akinek lesz bátorsága odalépni, és megfogalmazni ezeket a kérdéseket. Milyen jó lenne, ha a szivárványról hamarabb jutna egy olyan embernek is az eszébe Isten, aki szerint nincs Isten, mint más dolgok.
Varga Gergő Zoltán
