Fölösleges flanc-e a házasság?

A világ szemében oktalanság, a mi szemünkben szentség. Nem elég a négy fal közt érvelni, így született ezen írás; hogy megszólalhasson a hang a másik oldalról is, amely sokszor néma marad. Keserű élmények a nagyvilágból, mikor egyetlen válaszként csupán az marad: „Isten >>oktalansága<< bölcsebb az embereknél.”

Varga Gergő Zoltán cikke.

Mikor szeretett fodrászánál ül az ember, a szomszéd székben valahogy törvényszerű, hogy mindig valami izgalmas, szaftos dologról beszéljenek. Gondolom, mindenkinek ismerősek az „ez csak egy papír”, a „tényleg teljesen fölösleges”, a „plusz egy nyavalya, amivel ha szétmentek, foglalkozni kell” és a „ha a kocsidat/házadat is vinné?!” típusú ellenérvek a házassággal szemben. Hallgatózni pedig nem illik, de hát mit tehet az ember fia, ha a hallottak miatt erős pulzusszám-növekedés indul meg?

Tipikus és – a legőszintébb sajnálatomra – általános a szituáció, miszerint ácsorog a szegény keresztény a villamoson, várakozik a bankban, vagy időt tölt bárhol, és megcsapja a fülét a beszélgetés, melyben a féktelen gondolatok a szomorúan félresiklott értékrendű testvéreink ajkáról olykor oly’ meggyőző határozottsággal peregnek le, hogy ember legyen a talpán, aki erre zsigerből tudna kontrázni.

Nem tudom, hányan gondolhatják úgy, hogy a szakítás, egy társtól való elválás az élet normális velejárója, és a szükséges rossz, amelyet időről időre át kell élni, és e mentén a logika mentén, akár negyven-ötven, vagy akár hatvan éves korunk fölött is ennek szükségszerűen be kell következnie? Nem hiszem, hogy van ilyen, mert még a legelvetemültebb „párkapcsolatfaló”, vagy a karrierjét vallássá emelő emberek is legtöbbször úgy nyilatkoznak azon felül, hogy „soha nem akarok megházasodni”, vagy „soha nem akarok gyereket”, hogy azért mégis jó lenne majd valaki mellett kikötni előbb-utóbb. Nincs ezzel mit kezdeni, az ember társas lény, és egész egyszerűen olyan vákuum keletkezik az idő múlásával bensőjében, amelyet csak – leginkább Isten, de hogy Őt most kivételesen ne hozzuk be abszolút érvként – egy társ tud betölteni.

Nincsenek boldog egyedüllétben megöregedett asszonyok, férfiak, akik örökké csak hálások, hogy elkerülte az életüket egy tisztességes párkapcsolat, akiket tökéletesen betölt a nagy házuk és a nyolc macskájuk szeretete. Ellenben vannak boldogtalan emberek, akik maximum azért hálásak, mert egy nagyon rosszul választott partnertől meg tudtak szabadulni, de az is túl nagy sebeket ejtett már a lelkükön, túl sok időt vitt el az életükből, és szegről-végről mégiscsak egyedül maradtak. Amire ki szeretnék lyukadni, hogy azt legőszintébben, a lelke legmélyén talán minden ember érzi, hogy az lenne az ideális, ha fogná magát és találna egy olyan társat, aki mellett boldogságban leélheti az életét. De hogyan is kéne ezt csinálni, mikor már a legalapvetőbb lépéseket sem tesszük meg ennek érdekében, mert „józanul és előrelátóan” gondolkodunk és mindenfajta, elsősorban anyagi sérülésünket megóvjuk azzal, ha nem házasodunk össze?

Hogy lehet sikerre jutni, ha a legkonkrétabb lépéseinket a kudarc bekövetkezése miatti félelmünkben tesszük?

Mintha a egész életünkben egy mindenképp bekövetkező kudarc enyhítésére készülnénk. Mintha Hamilton soha nem igazolna le a Mercédeszhez, mert a végén még világbajnok lenne. A szomorú hír az, hogy egy világbajnoki címért való küzdelem – úgy hiszem – piskóta tud lenni azokhoz az erőfeszítésekhez képest, ami egy házasságot egy életen át meg tud tartani, a jó hír viszont az, hogy ez már megszámlálhatatlanul sok embernek sikerült, és sokuk tapasztalata könyvek, előadások, személyes beszélgetések segítségével nagyon jól átörökíthetők saját életünkbe is.

A kereszténység vallja, hogy a család a Szentháromságos egy Isten földi ikonja. Ahogy az Atya szereti a Fiút és a kettejük jelenlévő szeretet túlcsordulásából a Szentlélek megszületik, úgy születik meg a gyermek is a szülők szeretetének gyümölcseként. Egy férfi és egy nő kapcsolata ez, nem egy férfi és ötévente egy másik nő kapcsolata, de nem is csak a háztartásuk kapcsolata, amelyen örökké stresszelni kell, hogy hogyan lehetne majd kettészedni alkalomadtán…

Mindenki ismeri a 60%-os arányú válási statisztikákat. Kevesebben tudják, hogy – főleg a világiakhoz képest – a keresztény házasságok milyen hatalmas mértékben maradnak meg, és sokszor csak azt kapjuk meg, hogy „mert az nálunk tiltva van” és, hogy „biztos nem boldogok, csak nem tehetik meg, hogy elválnak. Én biztos, hogy nem élnék egy olyan kapcsolatban, ahol nem érzem boldognak magam.”

Nos – azon túl, hogy a boldogság érzete és a boldogság maga nem jár kéz a kézben –, a válás nálunk tényleg nem opció,

és így valóban összehasonlíthatatlanul több energiát képes fordítani az ember a problémák megoldására, mint ha folyamatosan a szeme előtt lebegne a válás lehetősége is, viszont biztos vagyok benne, hogy minden egyes házasságban élő keresztény, ha megkérdeznék, azt vallaná, hogy önmagától ő sem lenne képes hűségben megmaradni egy életen át. Isten az, aki képessé teszi őt erre, mert ahogy a házasság sem két, hanem három személy közt köttetik, amely szentségben a harmadik személy maga az Isten, úgy a házastársi hűség sem pusztán a társunk felé irányul, hanem az egyben az Isten felé való hűségünk leképezése is.

Varga Gergő Zoltán

Képek forrása: Romeo and Juliet Weddings, Reshareit, Salon