Út a szabadság felé – egy keresztény tanúságtevő vallomása

Omar 2015-ben érkezett Magyarországra. Két évet töltött itt, aztán továbbment: az az álma, hogy eljusson az Egyesült Államokba. Az S4C-nek adott nyilatkozatában beszélt egyebek között megtéréséről, törökországi kihívásokról, európai vándorlásáról és magyarországi tapasztalatairól. Interjúnk.

(Az S4C az interjúalany nevét és egyéb adatait személyes biztonsága érdekében megváltoztatta.)

Megtennéd, hogy röviden bemutatkozol?

Iraki vagyok, Kurdisztánból származom. A családom a szüleimből és a nővéreimből áll, ők most is Irakban élnek. 35 éves vagyok, mérnöknek tanultam. Muszlim családba születtem, tudod, a kurdok mind muszlimok, szunniták. Több mint hét évvel ezelőtt tértem meg, keresztény lettem, ez még Irakban történt. Szerettem volna gyakorolni az újonnan megtalált vallásomat, de ott, ahol éltem, esélytelen keresztény templomot találni. Irak egyébként általában elég veszélyes hely a keresztények számára – mi ott másodrangú állampolgárok vagyunk. A muszlim világban borzasztó véleménnyel vannak a keresztényekről, nem fogadnak el bennünket hívő embereknek. A keresztényekre használt szó arabul „hitetlen”. A keresztényekről azt tartják, hogy rossz az Istenről alkotott felfogásuk, következésképpen egy kereszténynek nincs igazi istenhite.

Egy ilyen környezetben hogyan volt egyáltalán lehetséges megismerkedni a keresztény hittel? Hogyan tértél meg? 

Semmit nem tudtam a kereszténységről korábban. Arrafelé nincsen templom, nincsenek papok sem. Az egyetlen forrásom a televízió volt: libanoni, egyiptomi, amerikai keresztény csatornákat néztem, mint például az EWTN, így ismertem meg a keresztény tanítást.

Mikor döntöttél úgy, hogy elhagyod Irakot és Európába jössz?

Nem akartam Európába jönni, Amerikába akartam menni. 2012-ben döntöttem úgy, hogy elindulok. Először Iránba mentem, ahol vízumot kérelmeztem Afganisztánba. Tíz nap alatt meg is kaptam, továbbmentem Kabulba, ahol benyújtottam a vízumkérelmemet az amerikai követségen. Be is hívtak meghallgatásra, de elutasították a kérelmemet, és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához (ENSZ MFB) irányítottak. Öt hónapig voltam Kabulban; beadtam a menekültjogi státuszra a kérelmemet azzal, hogy az Egyesült Államokba szeretnék menni. Az ENSZ MFB semmilyen választ nem adott a kérelmemre, egyáltalán semmilyen reakció nem volt a részükről, úgyhogy végül vissza kellett mennem Irakba.

Mi történt ezután? Mikor indultál útnak megint?

2013-ban Törökországba mentem, majdnem két évet töltöttem Isztambulban. Regisztráltam az ENSZ MFB-nél, két meghallgatáson vettem részt. Megkérdezték, hová szeretnék menni. Abban az időben három opciót ajánlottak: Kanada, USA, Ausztrália. Mondtam, hogy az USA-ba szeretnék menni. A két interjút követően soha többet nem kaptam választ az ismételt kérdéseimre és kérelmeimre. Többször megkérdeztem, hogy miért késlekednek ennyit a válaszadással, de erre a kérdésemre sem válaszoltak.

Sok idő eltelt válaszok nélkül.

Ebben az időszakban tudtad gyakorolni a vallásodat?

Igen, tudtam. Isztambulban rendszeresen tudtam templomba járni.

Törökországban milyen a keresztények helyzete?

Szerintem illegális egy muszlim számára a kereszténységre való áttérés. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Az biztos, hogy nem szeretik, ha egy muzulmán áttér.

Mikor és hogyan döntöttél úgy, hogy Európába jössz?

Rengeteg emberrel találkoztam sok országból, akik Európába mentek, szóval végül én is úgy döntöttem, hogy nekiindulok. A szándékom mindig is az volt, hogy legálisan eljussak az Egyesült Államokba, és ez tűnt akkor a legjárhatóbb útnak.

Sokan voltak, akik azért indultak el Európába, mert az könnyebbnek tűnt, mint vég nélkül várakozni. Ahogy azt már mondtam, az ENSZ MFB nem adott választ a kérdéseinkre, fogalmunk nem volt, hogy milyen lehetőségeink vannak. Elképzelni sem tudtuk, hogy ha végül válaszolnak, mit fognak mondani. Egyáltalán, van esély arra, hogy pozitív választ kapunk, hogy valamikor ki tudunk innen jutni? Szóval, ahogy sokan mások, végül én is úgy döntöttem, hogy Európába jövök.

Egy török határvárosba mentem, ahol három hetet töltöttem. Ott összehaverkodtam egy sráccal, ő ott dolgozott és szintén Európába akart menni, de nem tudta, hogyan. Én elmeséltem neki mindazt, amit az interneten találtam, hogy van egy relatíve biztonságos útvonal egy görög szigetre, onnan pedig komppal tovább lehet menni Athénba, aztán meg tovább, végül pedig Magyarországnál be lehet lépni az Európai Unióba. Vettünk közösen egy kis felfújható csónakot 400 dollárért. A parton rengeteg család volt. Ez a partszakasz egy nemzeti parkon belül található, ami rendőri őrizet alatt áll. Szóval, aki le akart menni a partra, annak először a parkba kellett belépnie. Az őrök figyeltek, nem volt egyszerű lejutni a tengerhez a csónakkal. Végül sikerült őket átejteni, egy családdal együtt mentünk be, úgy tettünk, mintha egyszerű turisták lennénk, akik csak úszni meg csónakázni szeretnének. Aztán elszakadtunk a családtól és elrejtőztünk a fák között sötétedésig. Három órát vártunk az erdőben, amíg el tudtunk indulni. Három és fél órás volt az út a tengeren a szigetre. Partra szálltunk, aztán gyalog mentünk tovább. Rengeteg embert láttunk, mindenhonnan jöttek – Afganisztánból, Szíriából, Irakból… Ők mind fizettek az embercsempészeknek, mi nem. Egy rendőrőrsön regisztráltunk, onnan egy menekülttáborba vittek minket. Három éjszakát töltöttünk ott, levették az ujjlenyomatainkat is. Aztán egy nagy komppal átmentünk Athénba, a jegyár fejenként 50 euró volt.

Mennyi pénzed volt? Egyáltalán, hogyan tudtál félretenni az utazásra? Törökországban jól kerestél?

Az összes pénzem, amit félre tudtam tenni. körülbelül 400 dollár volt, amit az utolsó fillérig elköltöttem, mielőtt Belgrádba értem.

Szóval, megérkeztünk Athénba, ahol rögtön vonatra ültünk, amiről egy határhoz közeli városban szálltunk le. A vonatjegy csak 7 euróba került. Sajnos azonban onnan már nem volt jogosultságunk arra, hogy jegyet vegyünk bármilyen távolabbi célállomásra, mert a papírok, amiket adtak nekünk, nem tették lehetővé, hogy megvegyük a továbbutazáshoz szükséges buszjegyet. A rendőrség mondta nekünk, hogy ennél tovább nem utazhatunk. Úgyhogy nekiindultunk gyalog. Harminc kilométert mentünk, amikor egy csempész busz megállt mellettünk és hívtak, hogy szálljunk fel, fejenként 15 euróért elvisznek a határra. Elfogadtuk.

Onnan megint vonattal mentünk tovább, úgy ezer menekülttel együtt; mindenki állt a vonaton, egymás hegyén-hátán. Éjfélkor érkeztünk meg a szerb határhoz. Egy menekült GPS-ét használva illegálisan léptük át a határt. Közel voltunk Koszovóhoz. Hallottuk a müezzin énekét, onnan tudtam, hogy az nem lehet Szerbia, arra nem megyünk. Aztán volt ott egy kis kanális, azon átgázoltunk és megérkeztünk egy autóútra, amin folytattuk gyalog az utunkat. Egy ideig egy afrikai csoporttal mentünk, aztán ők fogtak egy taxit. Megérkeztünk egy kis faluba, ott álldogált egy kamasz fiú egy autóval, megkérdezte, hogy mit szeretnénk, hova tartunk. Azt mondta, ha fizetünk, elvisz minket az állomásra. Akkor már alig volt pénzünk. Nálam 40 euró volt, a barátomnál meg 45. Fejenként harminc eurót fizettünk a fuvarért. Elvitt minket egy másik város buszállomására. Már csak 25 eurónk maradt, de a buszjegy Belgrádba fejenként 20 euróba került. Szóval nem tudtuk megvenni. Volt ott egy tízéves forma fiú. Adott nekünk tizenöt eurót, így tudtuk megvenni a buszjegyet. Nem tudom pontosan, hogy miért segített nekünk, de a mai napig mély hálával gondolok arra, amit tett értünk. Megvan a száma, remélem, egy nap meg tudom majd neki köszönni. Belgrádban egy parkban aludtunk, két éjszakát töltöttünk ott, ez 2015 júliusában volt. Vettünk vonatjegyet a magyar határra. Úgy lett pénzünk, hogy eladtam az iPhone 5-öt, amit 400 dollárért vettem még Törökországban – 100 dollárt kaptam érte. Akkor még megvolt az útlevelem. Aztán a határon összetéptem, mert azt mondták nekünk, hogy nem jó dolog, ha van nálunk útlevél. Mindenki ezt mondta. Összetéptem, de előtte készítettem egy fotót róla és a telefon kártyájára mentettem.

Egy kukoricamezőn keresztül léptem át a magyar határt 2015 nyarán. A határnál egy rendőrautó jött, akkor már egyedül voltam. Ez úgy volt, hogy egy buszmegállóban várakoztam, egy ember hívta a rendőrséget, ők jöttek és elvittek engem az őrsre. Én érkeztem először, utánam még jöttek sokan Szomáliából, Kongóból, Nigériából, Afganisztánból, Pakisztánból. A rendőrségen levették az ujjlenyomatainkat; regisztráltak bennünket. Aztán átszállítottak minket máshová. Volt tolmácsuk.

Hogy bántak veletek a magyar rendfenntartók? Előfordult, hogy agresszíven vagy durván viselkedtek?

Nem, egyáltalán nem.

A rendőrség nagyon kedvesen bánt velünk.

Mikor megtudták, hogy keresztény vagyok, azt mondták, el tudnak különíteni a muszlimoktól, ha megfenyegetnének, vagy veszélyben érezném magam. De nem kértem ezt, mert ők nem tudták, hogy keresztény vagyok, mindig sikerült elkerülni, hogy erről kelljen beszélni.

Mit gondolsz, miért hazudtak oly sokan az identitásukról, miért tagadták meg a regisztrációt vagy azt, hogy ujjlenyomatot vegyenek róluk? 

Arról, hogy miért nem mondtak igazat magukról, csak találgatni tudok, de azt gondolom, hogy leginkább azért, mert olyan országokból jöttek, ahol nem voltak igazán veszélyben. Például

volt egy férfi, aki Tunéziából jött, de azt mondta magáról, hogy iraki, hogy így menekültstátuszhoz juthasson.

Voltak köztük bűnözők is. Rengeteg embert láttam drogokat árulni a táborokban. Nagyon sokan közülük csak azért jöttek, mert tetszik nekik az európai életvitel. A szegény emberek otthon maradtak. Akik az embercsempészekkel jöttek, azok nem szegények, azok legalább a középosztály, vagy néha gazdag emberek. A szegény otthon marad. 

Mit gondolsz arról, hogy Magyarország határán kerítést építettek?

Én azt gondolom, hogy minél nagyobb a biztonság, annál jobb. A nyitott határ nem jó, az a jó, ha az emberek legálisan jönnek. Ésszerűbb így, mint csak válogatás nélkül mindenkit beengedni.

Mi a helyzet a te régiódban lévő országokkal? Amennyire én tudom, ők nem fogadnak be menekülteket. Ez igaz?

Az én régiómban Törökország az egyetlen, amelyik befogad menekülteket, meg még Jordániában is van egy zárt tábor, de ott nem lehet kijárni a városba. És Törökországban sem adnak tartózkodási engedélyt. Én legálisan, vízummal léptem be, de a legtöbben, akik ott dolgoznak, mindenféle papír nélkül vannak, napi több mint tizenkét órát töltenek munkával, sokszor nem kapják meg a fizetésüket. A főnök lelép a pénzükkel. Velem is előfordult; a rendőrség nem segít, nem érdekli őket. A kormány teszi lehetővé ezt a helyzetet, hogy illegálisan dolgozzon ennyi ember és kihasználják őket. Ők a növekvő török gazdaság motorja. És amit megkeresel, nagyrészt azt is ételre meg szállásra költöd. A menekültek ezért legtöbb esetben ott ragadnak Törökországban.

Magyarországon ilyen volt az élet?

Miután levették az ujjlenyomatainkat a határon, kaptunk egy vonatjegyet, elküldtek minket egy táborba. Ott regisztráltak engem, és három hónapig ott voltam. Ott volt az első meghallgatásom a bevándorlásiakkal. Fodrászként dolgoztam, 500 forintot kértem egy hajvágásért. Kialakult ott egy amolyan piacféle, mindenki próbált megélni, ahogy tudott. Később a tábort bezárták, áttettek egy másikba, ami egy mezőgazdasági terület mellett volt, konténerekben laktunk. Végigmentem a bevándorlási eljáráson – végül pedig úgy döntöttem, hogy továbbmegyek, és elhagyom Magyarországot.

Mik a terveid? Maradsz Európában? Vagy még mindig az USA a cél?

Még mindig az Egyesült Államokba szeretnék menni.

Puskás Balázs