Araszolunk a pünkösdi hétvége szombat reggelén az M7-esen a Balaton felé a dugóban. A nagy nyomorban, inflációban, a gazdasági összeomlás közepette százezrek kelnek útra a saját nyaraló vagy a bérelt szállás felé.

Ráadásul baleset is nehezíti az előre jutást, mert a sofőrök matematikai ismeretei nem nőnek egyenes arányban a pénztárcájuk vastagságával. Ha valaki százhússzal repeszt a belső sávban, tíz-tizenkét méteres követési távolsággal feltapadva az előtte haladóra, annak egyharmad másodperce van reagálni és megállni, ha történik valami. Ha egy furgont vagy sötétített üvegű, esetleg telepakolt utasterű autót követ, akkor teljesen vakon száguld 33 métert megtéve másodpercenként, bízva benne, hogy nincs akadály a pályán.

A Retro Rádióban a 75 éves Presser Gábort köszöntik, ötpercenként bemondva a nevet, boldog születésnapot kívánva, és az ünnepelt erényeit emlegetve.

Nem vagyok különösebb rajongója a beat- (vagy pop?) zenének, hosszú unalmas utazásokon hallgatom, de ha hirtelen betiltanák a könnyűzenét, valószínűleg egy vállrándítással túltenném magam rajta. Természetesen ismerem Presser Gábor nevét (bár számottevően nem hiányozna az életemből, ha nem így lenne), de arra gondolok,

hirdetés

vajon mekkora felhördülés, személyi kultuszozás és egy fasizálódó-bolsevizálódó ország képe rajzolódna ki, ha a Kossuthon május 31-én minden hír és zenei bejátszás után a műsorvezető a mikrofonba rebegné: „Isten éltesse a hatvanéves Orbán Viktort!”

Életünkre, a magyarság, sőt a nagyvilág sorsára is markánsan nagyobb hatást gyakorol a miniszterelnök, mint egy zenész. (Vannak persze kivételek; Bartók vagy Kodály, de akár Szörényi is többet tett hozzá a nemzethez, mint mondjuk Lázár György vagy Bajnai Gordon; Arany János, Petőfi vagy József Attila hatása is túlmutat sok-sok kulturális miniszterén.) Orbánnak valószínűleg sokkal több rajongója, híve van, többen kötődnek hozzá, mint bármelyik énekeshez, együtteshez.

(John Lennon nyilatkozta sikereik csúcsán, hogy „népszerűbbek vagyunk, mint Jézus”; elképzelhető, hogy adott pillanatban több Beatles-rajongó volt, mint keresztény – bár az átfedések miatt ez nem túl valószínű – , de azóta a gombafejűek meglehetősen visszaestek ebben, és hosszabb időtávot vizsgálva a két entitást már nyilvánvalóan nem lehet egymáshoz hasonlítani.)

Presser – és sokan mások – esete viszont jó példája annak, hogy kedvelt, ismert, jelentős személyek felé kinyilvánított megbecsülésünk, szeretetünk még nem jelent önmagában vállalhatatlan behódolást. Lehet persze undorítóan ünnepelni, mint Rákosi esetében, de ott sem a köszöntés puszta ténye, hanem a spontaneitás hiánya és a személy méltatlansága volt a probléma.

Amennyire egy rockénekest ismerősünknek érzünk, közös élmények kötnek velük össze, Orbán Viktor is végigkísért minket az elmúlt bő három évtizedben. Ott voltam a Hősök terén 1989. június 16-án, amikor berobbant a nyilvánosságba, később is rengeteg nagygyűlésen láttam élőben, televízióban, olvastam a gondolatait, figyelemmel követtem a tevékenységét.

Igazság szerint még 1998-ban sem szavaztam a Fideszre (mindig az aktuálisan legradikálisabbnak tűnő nemzeti pártot részesítettem előnyben), de örültem a győzelmüknek és drukkoltam nekik, különösen a kormányfőnek. Új, bátor hangot és friss levegőt hozott az átmenetileg Horn Gyula-i retrokommunizmusba ájult országba.

Úgy beszélt mint, mi; úgy, mint akinek hatalma van. Az ellene uszuló média, a balliberálisok fanyalgó gyűlölete még rokonszenvesebbé tették. 2002 borzasztó sokkját, a gyász folyamatát együtt éltük meg, de úgy látszik ez a pokolra szállás kellett a 2010-es feltámadáshoz, ami végre valóban elhozta, amiről 89-90-ben álmodtunk. Az utóbbi években aztán még följebb lépett, egyenesen a világpolitika színpadára. Muszáj Herkulesként nyakába vette az olyan alapvető emberi értékek képviseletét, amiért utólag, ha a dolgok jó irányba fordulnak, beléphet a nagy közös Pantheonba, ha pedig nem, az egyben azt is jelenti, hogy nagyon utat fogunk téveszteni.

Ha lehet lelkesedni egy popzenészért, hadd lehessen egy miniszterelnökért is. Különösen azért, mert ez valahol a saját sikerünk is.

A magyarság közössége ugyanis mindig kitermeli a maga hőseit. Elismerve Orbán Viktor tehetségét, pragmatizmusát, elkötelezettségét, azért mindez nem független a közegtől, amely utat nyitott neki.

Ha szükség volt rá, mindig támadt Rákóczink, Kossuthunk vagy egy Széchenyi, Deák, Tisza, Horthy. A rendszerváltáskor a semmiből egy Antall. Aki ugyan vezéráldozatként lelépett a színről, de rövid interregnum után megint akadt „legény, ki ideálljon, s ásóját vígan földbe szúrja”. Nem ő teszi velünk, hanem mi vele, illetve a két erő közösen. Ezt az oda-vissza érvényesülő kölcsönhatást nem érti a baloldal, amelyik mindig felülről kinyilatkoztatva oldana meg mindent, a vezetetteket nem megérteni, hanem átnevelni – vagy ha erre nem hajlandók, akkor megbüntetni – akarja. Nincsenek is karizmatikus vezetői. Az egyszem Nagy Imre, aki valamiféle dicséretet érdemel, attól lett hős, hogy szembefordult az elvtársaival és a szovjetekkel. Most kétségbeesetten próbálják Horn Gyulát felépíteni, de reménytelen, mert a relatív nagyság kevés. Vakok között félszemű a király.

Szerencse, hogy nekünk nem kell félszeműekre – és féleszű félkegyelműekre – fanyalodnunk. Köszönjük.

A címlapkép forrása: Facebook/Orbán Viktor