Soha nem láttam különösebb értelmét vagy fontosságát annak, hogy bizonyos dolgokat megcselekedjünk csak azért, mert így illik. Vonatkoztatható ez a világon mindenre, egy nekrológra is. Bár erre talán szabály sem létezik, főleg akkor, ha az illető, akiről mindez szólna, vagy éppenséggel szól, mint itt, ezen a helyen, annyira mást gondolt a világról, mint a jobboldal, meg éppenséggel saját magam.

De TGM mégis más. És a ténnyel, hogy mindez a Vasárnap.hu-n jelenik meg, egyfajta ritkán látott és tapasztalt megnyilatkozása is lehet annak, hogy a halál, azért az egy nagyon súlyos valami.

Annyira súlyos, hogy egy kereszténydemokrata portál is emlékezik egy marxistára. Hogy fordítva megtörténne-e? Mondjuk trockista lap írna-e vállaltan, meggyőződésesen keresztény politikát folytató közszereplőről? Mindegy is, mi soha nem másokhoz, hanem csak önmagunkhoz mértük magunkat.

Kertész Imre írja valahol – pongyola módon fogom idézni, megkopott már a szoftverem, és csak azért sem guglizom be, mert úgy mindenki tud –, hogy nem értékeljük eléggé az életet. Pedig – mint mondja – nagy dolog lehet, ha végül halállal kell fizetni érte.

Tamás Gáspár Miklóssal talán semmiben sem értettem egyet. Jó, ez talán túlzás. Mondjuk ő is azt gondolta, hogy a szörnyűséges alászállás állapotában van a kultúra, a társadalom, az egész világ. De azért mégis van, és a van még mindig sokkal jobb, mint a semmi.

hirdetés

Tetszik vagy sem, TGM ellenfél volt. Valódi, nem olyan szibarita váz, mint annyian a baloldalon. Mást gondolt magyarságról, jövőről, minden egyébről, mint egy konzervatív? Ez már csak természetes. De gondolt valamit. Mélyen gondolta, megalapozottan, és akkor is roppant szórakoztatóan, ha a valóságot tekintve sok értelme éppen nem is volt. Remek publicistaként, de ezt biztosan tudják. Azon kevesek egyike – megkockáztatom, talán az utolsó balos –, akit tényleg érdemes volt olvasni. Már csak a stílus végett is.

Nem kell őt halálában sem felmagasztalni, de a rendszerváltoztatás megkerülhetetlen alakjáról beszélünk. Nézzék meg, Orbán Viktor is megemlékezett róla, pedig enyhén szólva nem szívlelték egymást.

Személyesen egyszer találkoztunk. Még a köztévében vezettem az Ez itt a kérdés című műsort, ott volt vendégem. Európáról, nyílt társadalomról és hasonlókról beszélt. Tartózkodó volt, nem haverkodott, de miért is tette volna? Ettől még abban a szűk órában is kitüremkedett műveltsége.

Tudják, az ember csak elérzékenyül, ha a múlandóság újra és újra meglegyinti. Mert létezik, jeleket ad, itt van – és rádöbbennünk, hogy nagyon messze van már 1988, 1989 és 1990. Lassan több idő telt el, mint 1956 és 1990 között. Ugye, milyen letaglózó?

A rendszerváltoztatás már történelem, és csak azok aktívak még, akik kifejezetten fiatalok voltak akkor. TGM pedig már akkor sem volt annyira fiatal.

Azt írta a fia, hogy TGM egy telefonról pötyögve írta köszöntőcikkét a Telex erdélyi kirendeltségének elindulásakor, és hazavágyott Kolozsvárra, nagyjából egy éve, amikor egész hosszú időre jobban lett. Nem direkt akartam így, de én is telefonról írom ezeket a sorokat.

Mondtam már, elmondom még egyszer: TGM ellenfél volt. Az nagyon messze van, de pozíció. Nem semmi, nem lenézendő, véletlenül sem megvetendő, mint azok szinte mindannyian, akik most mozognak a légtér bal oldalán. És egy háborúban az ellenfeleket halálukban is megbecsülik.

Nem baj, ha olvasunk TGM-et. Valóban egy harcos ment el.

A címlapképen Tamás Gáspár Miklós filozófus az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulóján tartott Talpra Pécs! elnevezésű demonstráción a pécsi Széchenyi téren 2015. március 15-én. Forrás: MTI Fotó/Sóki Tamás