Telik-múlik az idő és a háborúnak csak nem akar vége szakadni. Addig pedig egymást érik az ilyenkor sajnos megszokottá váló, háborús dezinformálások. Ennek talán legékesebb példáját láthattuk pár nappal ezelőtt, amikor az esti órákban szinte mindenki – még döntési pozíciókban is – meggyőződéssel vallotta, hogy ugyan valószínűleg indirekt módon, de orosz rakétatámadás érte Lengyelországot. 12 óra sem telt el talán, mire kiderült, hogy minden valószínűség szerint egy ukrán légvédelmi rakéta lehetett a bűnös. És azt sem árt soha kihangsúlyozni, hogy ez természetesen nem csökkenti az oroszok ab ovo létező felelősségét, hiszen háború nélkül nem lennének eltévedt rakéták sem, sőt, két ember halálának tragédiájából sem von le semmit. Mindössze reménykedhetünk abban, hogy hátha megpróbálnak észhez térni ugyanezen világ vezetői.

Az éjszakai rakétatragédiát azért hoztam fel, hogy ezzel is szemléltessem: milyen hirtelen tudnak kialakulni olyan helyzetek, amelyek pillanatokon belül eszkalálódhatnak. Hiszen ha a lengyelek éppen valamivel forrófejűbbek – ami, valljuk be, nem állna olyan távol tőlük -, akkor beláthatatlan következmények is lehettek volna.

Rakéta csapódott egy gabonaszárítóba Lengyelországban – Két ember meghalt

Úgyszintén, ez egyszer legalább a NATO irányítói is komolyabb belátást tanúsítottak, mi több, az Egyesült Államok is előbb gondolkozott, aztán beszélt, ami szintén meglepő álláspont.
Ha némi optimizmusra szeretnénk szert tenni, így karácsony szent ünnepe felé közeledve, akkor ezzel tudok mindenkit biztatni: legyenek ezek bármilyen szomorú helyzetek is, de ilyenkor kiderül, hogy a világhatalmak többnyire inkább ugatnak, nem harapnak és valójában senki sem szeretne ennél is jobban kiszélesedő katonai konfliktust.

hirdetés

Indirekt és sajnálatos módon erről éppen az atomfegyverek tehetnek. Hiszen azzal mindenki tisztában van, hogy egy atomháborút követően senki sem lesz nyertes, teljesen mindegy, hogy 100 vagy 1000 atomtöltete van. Az atomfegyverekkel való fenyegetettség elhozta azt a világot, ami egyszerre sokkal veszélyesebb, de egyúttal biztonságosabb is. Ha nincsenek atomfegyverek, az USA talán már a ‘60-as évek elején megszáll egy kicsiny, fenyegetőző, bolsevik támogatással működő szigetet a Karib-tengeren és ki tudja, tán az oroszokkal is nyílt hadakozást vállalnak.

Ha nincsenek atomfegyverek, a hidegháborús proxyvillongások könnyűszerrel csaphattak volna át globális háborúba. És ha nem lennének atomfegyverek, talán az oroszok is bátrabban ütnének oda, ahova akarnak, hiszen igazán fájdalmasat, ami az egész ország létét illeti, nem kaphatnának. Atomfegyverrel tartja sakkban India Pakisztánt és fordítva, az USA Oroszországot és fordítva, de ha a tajvani konfliktus még jobban elmérgesedik, akkor elmondhatjuk, hogy az USA is Kínát, illetve fordítva.

Búcsút kell intsünk annak a világnak, amiben szüleink és mi magunk felnőttünk. Szüleink generációja ugyan elszenvedte még a szocializmus sajátosan szárnyaló évtizedeit – az elvtársak így hívták az elnyomást és a szegénységet -, de megadatott nekik a számos illúziót is adó ‘90-es, illetve 2000-es évek. És nem kevés illúzióból azért valóság is lett. Ez tán még igaz az én korosztályomra is, akik nagyjából annyira vagyunk a húszas éveink végétől, mint a negyvenesek elejétől. Visszatekinthetünk megtapasztalt évtizedekre, de előttünk van – remélhetőleg – még több is. És az nem valami kecsegtető, legalábbis makropolitikai szinten.

Talán valamelyest fellélegezhetünk azzal, hogy immár biztos a republikánusok többsége az amerikai képviselőházban, így nehezebb lesz minden háborús tervet átvernie a Biden-kormányzatnak, illetve bizakodhatunk abban is, hogy a december eleji, EU-s csúcs talán valamilyen változást indít el.

Most ennyink van. Nem sok, nem túl jó, de volt már sokkal rosszabb helyzetben is Európa.