Molnár Miklós atya: Igazi Mennyország

Ma Urunk Mennybemenetelét ünnepeljük. Ez alkalomból érdemes lenne megfontolnunk, mit is jelent a Mennyország! Alapvetően két iránya van a róla alkotott képnek. Az egyik, amely leginkább a gyermeki gondolkodásmód maradványa, valamiféle jutalomfalatként, járandóságként tekint rá a földi élet terhei után. Valahogy úgy, mint egy olyan tárgyra, amelyet kiérdemeltünk azért, mert itt a Földön elviseltük a nehézségeket és többé-kevésbé betartottuk Isten parancsait. Megérdemeltük és birtokba vettük.

Ez az elképzelés igen távol van a valóságtól! Azonban, ha így gondolkodunk, természetesen problémába fog ütközni az, hogy mások is, akiket kevésbé tartunk méltónak, elérhetik és megnyerhetik az üdvösséget. Igazságtalannak és felháborítónak fogjuk érezni, hogy Isten másokat is megajándékoz vele, akiket a viselkedésük alapján a pokolban szerettünk volna látni. Emellett, gyakran fogjuk mérlegelni, hogy mi az a minimum, amit teljesítenünk kell érte, sőt esetleg üzletelni is próbálunk az Úrral, hogy valahogy mégis be kellene nekünk oda jutnunk.

Szinte eszközünk, beléptető kártyánk lesz csak Jézus, aki remélhetőleg van annyira irgalmas, hogy elnézze nekünk az emberi vonásainkat…

Persze, még számos területre kihat majd, ahogyan a végső célunkra tekintünk, de most mégis térjünk rá az érettebb, valóságos Mennyországról alkotott fogalmainkra! Először is azt kell tisztáznunk, hogy nem véletlen, hogy Jézus általában valamiképpen találkozáshoz, vagy még inkább menyegzőhöz hasonlítja az üdvösséget. A földi keretek között, ugyanis, talán ez fejezi ki leginkább annak mibenlétét. Két szabad személy, a szeretettől indíttatva igent mond a másikra és átadja önmagát. A házasságban megtapasztaljuk, hogy milyen az, amikor a szeretetben leszünk eggyé. A két személy nem feloldódik, hanem egyesül.

Senki nem lehet méltó arra, hogy egy másik személy neki ajándékozza magát, mégis a házasságban ezt éljük meg. Mindezt úgy, hogy mégsem birtokoljuk a másikat, hanem megbecsüljük és szeretjük.

Az üdvösség, tulajdonképpen nem egy hely, vagy jutalom tárgy, hanem az Istennel való kapcsolatunk beteljesülése. Mondhatnánk, egy olyan állapot, amelyben a Vele való relációnk tökéletessé válik. Eggyé válás, amelyben nem szűnünk meg önmagunk lenni, s amelyben bár teljesen átadjuk magunkat és Isten is átadja magát, Ő mégsem lesz a mi tulajdonunk.

Ebből az is következik, hogy amiként a testvérek között bármiféle konfliktus van, mégiscsak találniuk kell egy új utat, úgy nekünk is meg kell találnunk egymáshoz az utat, hiszen abban kell reménykednünk, hogy végül mindannyian üdvözülünk. Hiszen érthető, hogy Istennek minden gyermeke ugyanúgy fontos. Sőt,

mivel a Mennyország, tulajdonképpen az Istennel való kapcsolat teljessége, valójában az is kiderül, hogy a földi életünket kísérő törvények beteljesülnek majd Isten országában, vagyis felkészítenek arra, hogy milyen lesz Odaát a közös életünk.

Nem megérdemelt jutalmat kapunk, hanem feltétlen szeretetet, amelyre nem vagyunk méltók. Nem „jár nekünk”, mégis megajándékoz minket vele, ha mi is igent mondunk Isten személyére.

A Zsidókhoz írt levél kifejti, hogy Jézus nem kézzel épített szentélybe lépett be, amikor megváltott minket, hanem „a szentély függönyén”, vagyis a saját testén keresztül megnyitotta az utat Istenhez (vö.: 9. fej.). Ez magyarán annyit tesz, hogy amikor Jézus emberré lett, újra visszavezetett minket Istenhez. Ahogyan a teremtés elején jónak alkotott minket a saját képére és hasonlatosságára, most visszaadta ezt a méltóságunkat. S bár a bűn elszakított minket Istentől, a megváltás után többé nem választ el minket semmi a Vele való kapcsolattól, hacsak nem a saját döntéseink. Azaz, már az, hogy emberi természetünk szerint csetlünk-botlunk, nem lehet akadálya a kapcsolat beteljesülésének.

Amikor emberként szenvedett értünk Krisztus, akkor felemelte a természetünket, hogy aztán a saját testében legyen úttá számunkra, amely Istenhez vezet minket, vagyis az üdvösségre.

A mennybemenetellel Jézus azt is tudtára adja a tanítványainak, hogy mostantól bennünk akar jelen lenni a világban. A Szentlélek majd „bekapcsol” minket Isten „véráramába”, hogy minden emberi törékenységünkkel mégis az Úr hordozói legyünk az emberek között. Már nem akadály az, hogy esendőek vagyunk, hanem út, amelyen keresztül Isten kifejezi a szeretetét minden ember iránt. Amikor az Egyház emberi arcára tekintenek, sokan csalódnak, mert önmagukra ismernek bennünk. Pedig, az, hogy mi így vagyunk Krisztus titokzatos teste, azt az üzenetet hordozza, hogy minden ember meghívást kapott ebbe a szeretetbe! Hogy mindannyian magunkban hordozzuk Isten országának magját, és az a mi életünk beteljesülése is lenne.

Molnár Miklós atya: Összegyűjt minket

Molnár Miklós atya: Már élünk, mert Krisztus az Élet!

Molnár Miklós atya: Mit jelent irgalmazni?

Címlapkép: Pixabay.com

Iratkozzon fel hírlevelünkre