Az elmúlt napok eseményeire szeretnék reflektálni olyan szemüvegen keresztül, ahogyan a helyszínen láthattam, megtapasztaltam. Nem könnyű feladatra vállalkoztam. Összefoglalni azt, amit még igazából fel sem fogtam.

Az apostoli látogatás vasárnap este hivatalosan véget ért, de valami más pont tegnap kezdődött el. Egyszerűen fantasztikus volt megélni a találkozásokat, hallani a tanításokat és látni azt a szeretetet, ami körbe vette a Szentatyát Budapesten.

Pénteken a Sándor palotánál vártuk Ferenc pápa érkezését. A lovas huszárok, a díszszázad, a fúvósok fegyelmezetten készültek az államfő érkezésére, mert Ferenc pápa nem csupán az Egyház feje, hanem Vatikán állam elnöke is. Egyházi és politikai értelemben is fontos volt ez a látogatás.

A nemzetközi sajtó munkatársai a budai vár panorámáját megcsodálva láthattak egy világvárost, ami különbözik a hozzá hasonló metropoliszoktól. A város, ami megélt szépet és jót, most egy kettős életet él. Egyik oldalról befogadja és élteti a liberális, önpusztító eszméket, másik oldalról pedig megőrzi a kereszténység szent helyeit, mert „Budapest a szentek városa”, ahogyan Ferenc pápa fogalmazott. Persze az újságírók között állva hallhatók voltak ismét az előre legyártott narratívák: Putyin párti Orbán, diktatúra, állam és Egyház összefonódása, két világháború közötti világ újraépítése stb…. Szomorú, hogy a saját szemüknek sem hisznek már azok, akiket a nyugati fősodor eszmeisége teljesen elrabolt.

hirdetés

A Szentatya fogadtatása méltóságteljes volt, a legnagyobb tisztelet övezte. Az állami vezetőknek, a diplomáciai testületek tagjainak mondott gondolatai pedig iránymutatóak.

A város történelmén keresztül bemutatta népünk szenvedésekkel teli múltját. Majd Európa került a fókuszba. Az európai egységért dolgozó politikusok lelkisége nagyon távolra került napjaink politikai elitjétől. Ezért Budapest, Magyarország a híd szerepét is be kell, hogy töltse. Európa nem szakadhat darabjaira. Nem mérgezheti gyilkos eszmék sokasága: gender kultúra, abortuszhoz való jog melletti dicsekvés. Felelősségünk van, hiszen szentek földjén élünk. „A magyar történelem tehát életszentséggel fémjelezve született, és nemcsak egy király, hanem egy egész királyi család, az uralkodó, hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre szentsége által” – fogalmazott a pápa. Szent István intelmei, egyfajta végrendelet ezer év távlatából is értelmezhető és irányadó, nem véletlen, hogy Szentatyánk is kért belőle egy példányt.

Gondolatait ezt követően az Alaptörvényben is megfogalmazott célkitűzésre hegyezte ki: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” Az első szent királytól Szent Erzsébeten át eljutottunk napjaink humanitárius kihívásaihoz, melyből hazánk sokszor erőn felül kiveszi a részét. A menekültek befogadása, vagy a Szíriában, Libanonban végzett konkrét segítségek mutatják, hogy „az állam és az egyház közötti együttműködés gyümölcsöző.”

Természetesen nem maradhatott ki utalás a beszédben a „konfliktusok, a szegénység és az éghajlatváltozás elől menekülő, kétségbeesett testvéreink sokaságában, kell a problémával foglalkoznunk”. Talán ez a téma a legkényesebb Vatikán és Budapest között, hiszen a segíteni akarás népünk életének fontos része, a génjeinkben van, de az illegális migráció komoly problémát jelent egész Európa számára. Melyre a Magyar Kormány határozott választ adott már 2015-ben, mely lassan kezd beérni a brüsszeli elit számára is.

Zárszavában a pápa megemlékezett legnagyobb szentjeinkről, a Tiszteletreméltó Mindszenthy bíborosról és a diaszpórában élő magyarságról, majd magyar nyelven szólt: Isten, áldd meg a magyart!

A további zárt ajtós találkozások, megbeszélések ideje alatt a Szent István bazilika irányába vettem az utam, hiszen a papsággal, szerzetesekkel, lelkipásztori munkatársakkal történő találkozásban nekem is jutott némi feladat.