Az úgynevezett szubkultúráknak az a lényege, hogy a társadalom egy kisebb csoportja valamely szokásában, érdeklődésében, tevékenységében eltér a többségétől. Ezek általában elfogadják a domináns kultúrát, de párhuzamosan működtetik a maguk világát. Nem nagyon lépnek ki belőle, nem próbálják a többséget saját életvitelükre áttéríteni, kevés a kapcsolódási pontjuk a társadalom egészével.

Ha azonban egy szubkultúra nagy nyilvánosságot követelve, provokatív módon ráerőszakolja nézeteit, elképzeléseit a többségre, akkor számítania kell arra, hogy ez konfliktust fog kiváltani.

Ilyen sajátságos szubkultúra a különböző alternatív nemi szerepek, szexuális szokások szerint élők közössége. Kevesebben vannak, mint a cukorbetegek, a focidrukkerek vagy a komolyzene hívei, de többen vannak a hazánkban élő jakutoknál, a laposföld-hívőknél és a Párbeszéd szavazóknál.

Alapesetben a kérdésben nem érintetteknek alig kéne tudniuk róluk. Ahogy a kívülállók úgyszólván teljesen tájékozatlanok a bélyeggyűjtőket aktuálisan izgalomban tartó postatiszta sorozatokról vagy a Star Wars rajongók korfájáról. Sógorom például hüllőmegfigyelő, rendszeresen jár hüllőkonferenciára és jelenti, ha valahol gyíkot lát, de tagtársaival nem vonul fel az Andrássy úton krokodilokat, vagy éppen viperákat ábrázoló transzparensekkel, arra érzékenyítve a járókelőket, hogy szeressék a kígyókat.

hirdetés

A szexuális alternatívák élharcosai azonban benyomulnak a személyes terünkbe, kikerülhetetlenül elárasztják a különböző felületeket erőszakos propagandájukkal, így óhatatlanul állásfoglalásra késztetnek.

Amíg egy numizmatikusról, filatelistáról vagy ValMar-fanatikusról lehetek rossz, vagy akár semmilyen véleménnyel, ezt a luxust a homoszexuálisokkal, transzneműekkel és queerekkel szemben nem engedhetem meg magamnak. Noha alapesetben legfeljebb annyira érdekelnének, mint a horgászok csaliválasztása vagy korai kelése, a képünkbe nyomott információkra mégis muszáj reagálnunk. Itt pedig bizony előfordulhat, hogy ez az agresszív terjeszkedés sokaknak nem tetszik. Valószínűleg hasonlóan indulatosan fogadnánk, ha a metálzene-fanok kéretlenül ordíttatnák a fülünkbe a muzsikájukat. (Ha megtörténik például a szomszédban, szóvá is tesszük.)

Nehéz nem arra gondolni, hogy a szexuális devianciák felkarolása, tabusított bírálhatatlansága mögött más van; nem véletlen a hihetetlen politikai- és médiatámogatás, a hétköznapjaink részévé tett tájékoztatás, sőt terrorizálás. Beleilleszkedik abba a sorba, ami már-már sátáni következetességgel pusztít mindent, ami az eredeti európai-keresztény hagyományok és életforma velejárója volt.

Az LMBTQ nyomulás is a család és a normalitás rombolásának eszközévé vált, mint a kereszténység üldözése az egyház kriminalizálásával és a hívők nevetségessé tételével; az élet pusztítása (magzatgyilkosság igen, de állatot még evési célzattal sem bántunk; a betegek és rosszkedvűek halálba segítése nemes tett, de a gyilkosok kivégzése embertelen); továbbá a házasság béklyó, rabság a nőknek, elavult középkori szokás, ugyanakkor homoszexuálisok esetében kivívandó alapjog; a háborúk üdvözlése 1914-ben csakúgy, mint a második világégésnek szándékosan az utolsó kivéreztetésig (Európa legyalulása, atombomba bevetése) folytatása, és most szemünk előtt az ukrán-orosz konfliktus elnyújtása, a minél nagyobb veszteség elérése.

Látva az elmúlt bő száz év tendenciáit, aligha hihetjük, hogy mindez véletlen. Ha pedig valakiknek az akaratából történik, akkor ez az akarat befolyásolható, megtörhető, visszafordítható. Ehhez azonban meg kell tenni legalább az első lépést, a veszély felismerését.

Ez sok helyen – valószínűleg e cikk olvasóinak is – mára evidencia lett, de még mindig többen vannak, akik eddig sem jutottak el.

A címlapképen a 27. Budapest Pride résztvevői vonulnak a Margit híd irányában, az alsó rakparton 2022. július 23-án. Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd