Kis trianonok – és a történelem évezredei

Pozsony évszázadokig a Magyar Királyság fővárosa volt, megannyi koronázás és országgyűlés helyszíne. Itt hangzott el többek között Széchenyi híres felajánlása a magyar nyelvvel foglalkozó tudós társaság létrehozására. Jelenleg is főváros, Szlovákiáé, a nagyvilág úgy ismeri, hogy Bratislava.

A párizsi békeszerződés – amely Trianonhoz képest még további három magyar falut adott át a csehszlovákoknak a pozsonyi hídfő megvédésére – végül Rajkát meghagyta magyarnak. Újabban azonban megkezdődött a település szlovakizációja; az olcsóbb ingatlanok és kellemes megélhetés miatt a közeli Pozsonyból egyre szívesebben települnek ide, szép lassan átalakítva az etnikai arányokat.

A szlovákok remekül érzik magukat; más szlovák telepesek között élve, szlovák területre ingázva, ugyanakkor az euróban keresett pénzt forintban elköltve életminőségükre nem lehet panaszuk. Amint az a TA3 szlovák televízió riportjából kiderül, az itt élő szlovákoknak arra sincs szükségük, hogy magyarul tanuljanak, sőt inkább az „őslakosok” igyekeznek elsajátítani a szláv nyelvet.

Ezzel persze látszólag nincs semmi baj, ha majd szlovák iskolát szeretnének, azt is megkapják, előbb-utóbb a polgármester is közülük kerül ki, és minden nyelvhasználati, kulturális, sőt politikai jogot megkapnak, mert így emberséges. Aztán majd megszavazzák a Szlovákiához való csatlakozást, ezt az EU és az ENSZ méltányolja, elvégre ők vannak többségben, kiterjesztik a városra a Benes-dekrétumok hatályát és a szlovák nyelvtörvényt, amely megtiltja majd a helyieknek, hogy egymás között magyarul beszéljenek, mert így kell bánni ezekkel a magyarokkal, akik annak idején befogadták a törökök elől menekülő szerbeket is a Délvidékre. A derék rajkaiak pedig megismerkednek az érzéssel, milyen is az, ha valaki a saját szülőföldjén maradva is hirtelen egy másik országban találja magát.

Vonzerő

Az Európai Uniónak számunkra egyetlen vonzereje volt: a határok megszüntetésével a nemzet egyesítése és legalább a magyarlakta területek ily módon történő visszaszerzése. A végén aztán még mi veszítünk újabb területeket?

Az igazságtalanság mellénk szegődött; miközben az országban magyarellenes gyilkosságok történtek (ld. Szögi Lajos esetét: „Öld meg a magyart!”), keresztényellenes megnyilvánulások sora (ld. „Kiirtanám az összes keresztényt!”), mégis a homoszexuálisokat akarja megvédeni tőlünk az EU. Míg 2006-ban szó nélkül tudomásul vették egy hazug politikus ámokfutását (beazonosítatlan banditák verték, lőtték a békés ünneplőket), addig a háromszor kétharmaddal választott, hazai és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő képességű és tisztességű miniszterelnökünket a legaljasabb módon támadja a magát demokratának és liberálisnak vélő Nyugat.

Az első reakciónk ilyenkor a düh; de az agresszió nem a mi fegyverünk. Az erőszakos világban mégis – nagy veszteségek árán, de legalább – túl tudtunk élni. Mert magyarnak lenni vonzó. Többször próbáltak kiirtani bennünket (tatár-török-Habsburg-oláh-német-szovjet), mégis itt vagyunk. Azoknak is köszönhetően, akik magyarrá lettek az évszázadok alatt. („Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én, / Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén” – írja a Petrovicsból Petőfivé lett, a magyarok Istenére esküdő költő.) De említhetnénk a horvát eredetű Zrínyit, aki belekiáltotta a világba: „Ne bántsd a magyart!”; a birodalmi gróf Leiningent, aki életét adta a magyar szabadságért; a félig román (?) József Attilát, aki a legszebb verseket írta a huszadik században; a kispesti sváb Purczeld Ferikét, aki Puskás Öcsiként a világ legjobb labdarúgója lett vagy akár a Legnagyobb Magyart, aki németül írta a naplóját.

Úgyhogy hajrá, érezzék csak jól magukat a rajkai szlovákok. A történelem rövid távon talán ellenünk dolgozik, de az évezredek velünk vannak.

Kiemelt képünk forrása: Unsplash

Iratkozzon fel hírlevelünkre!