A munkások helyett homoszexuálisok és bevándorlók – miként váltott célcsoportot a baloldal?

A marxizmus és liberalizmus összefonódásának eszmetörténeti áttekintése.

Napjainkban gyakran előkerül a téma, hogy korunk liberálisai marxista tanokból merítenek és marxista retorikát folytatnak, azonban mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a 19. századi liberalizmus és marxizmus messze más nézetekkel rendelkezett a világról. Az alábbi eszmetörténeti áttekintés azt mutatná be röviden, miként született meg a 20. században a kulturális marxizmus nevű irányzat, amely az összefonódást lehetővé tette a liberalizmus és marxizmus között.

Áttekintésünkben a legelső láncszem Antonio Gramsci olasz kommunista újságíró, mozgalmár. Gramsci a többi korabeli kommunistához hasonlóan nagy reményeket látott az I. világháborúban a proletárforradalom szempontjából. Az elképzelésük az volt, hogy a frontra küldött proletárok a szenvedéseik következtében végleg az „elnyomó burzsoázia” ellen támadnak. Az ellenséges lövészárokban szolgáló katonában felismerik a „kizsákmányolt proletár elvtársat”, és ahelyett, hogy velük harcolnának, inkább a tisztikarban és a hátországban vezénylő „polgári és nemesi burzsoák” ellen kelnek fel.

Azonban ez az elképzelés elmaradt: ahelyett, hogy a világ proletárjai egyesültek volna, a katonák hazafiságtól fűtve vonultak a frontra a hazájuk védelmében, és eszükbe sem jutott az osztályharc. Bizakodásra adott okot a kommunistáknak a háború után, hogy Európa-szerte komoly kommunista tevékenység bontakozott ki, helyenként tiszavirág-életű tanácsköztársaságokkal. Azonban a társadalom józansága ezeket is gyorsan elsöpörte. Így került börtönbe Gramsci is, az 1920-as fasiszta hatalomátvételt követően. A fogságban az elmaradt világméretű proletárforradalmon töprengett.

Gramsci a proletárforradalom elmaradásáért a nyugati kultúrát és annak az alapját, a kereszténységet tette felelőssé. Szerinte a keresztény hiten és erkölcsökön (Isten, haza, család) alapuló értékek lehetetlenné teszik a kommunizmus terjedését a társadalomban. Azért ahhoz, hogy a marxizmus világszinten hatalomra kerüljön, a kereszténységet meg kell semmisíteni – azonban nem erőszak útján, hanem a kultúra átalakításával, az emberekből kinevelve a krisztusi igazságot.

Erre a célra alkotta meg a „hosszú menetelés” doktrináját, vagyis a metapolitikát. Gramsci ebben a tervezetében elveti az addigi kommunista törekvést, amely a hatalom erőszakos megragadását, majd egy diktatórikus elnyomó átalakítást irányozott elő. Szerinte minden politikai uralmat civil konszenzus erősít meg, vagyis, ha a hatalmon lévő kör nem népszerű a társadalomban, mivel az értékeik nem egyeznek a széles tömegekével, akkor az tartósan nem tud a hatalomban maradni. Ezért a hatalomba kívánkozóknak – jelen esetben a marxistáknak – el kell terjeszteniük a társadalomban a saját értékeiket, egy kulturális átalakítás során.

Szerinte a legfontosabb az, hogy a kommunisták a véleményformáló ágazatokban (oktatás, sajtó, színház, mozi, művészetek stb.) teret nyerjenek, és a saját értékeiket burkoltan hirdessék, ezzel a társadalmat szép lassan átnevelve.

Ezt a metapolitikát tapasztalhatjuk nyugaton és idehaza egyaránt, például a genderpropaganda esetében: a kötelező iskolai és óvodai „érzékenyítések”; Hollywood és a Netflix filmjei; a sportolók és celebek kiállásai; valamint a folyamatos mesterségesen generált hisztéria a liberális média részéről – mind a társadalom értékeinek és normáinak átalakítását célozza.

Gramsci után a következő láncszem az áttekintésünkben Marx Horkheimer, az úgynevezett „frankfurti iskola” igazgatója. A frankfurti iskola egy szellemi műhely volt a frankfurti egyetemen, Társadalomkutatási Intézet néven. Itt különböző tudományokban jártas (leginkább szociológusok, pszichológusok, filozófusok) marxista elemek tevékenykedtek a kommunizmus tökéletesítésén. Horkheimer 1930-ban vette át az igazgatói széket, ám pár éven belül az intézménynek költöznie kellett a nemzetiszocialista hatalomátvétel miatt. Az USA-ba áttelepülve a Columbia Egyetemen rendezkedtek be, és a továbbiakban onnan működtek. Horkheimer már itt alkotta meg 1937-ben a Hagyományos és kritikai elmélet című munkáját.

Ennek kiindulási pontjai a különböző kutatások, amelyek kimutatták, hogy a munkásság mindössze 15 százaléka fogékony a proletárforradalomra. Ez az arány messze kevés egy esetleges bolsevik forradalomhoz, így neki is muszáj volt eltekintenie a már említett erőszakos kommunista hatalomátvételtől. Gramsci nyomán is az okok vizsgálatával kezdte: szerinte a munkásság azért nem vevő a proletárforradalom eszméjére, mivel betagozódott a jóléti társadalomba. Vagyis onnantól, hogy már nem „csak a láncaikat veszthetik”, nem áll érdekükben kockáztatni. A cselekvőképtelen munkásság miatt neki is szükséges volt eltekintenie a marxista tudományosság azon doktrinájától, amely minden kutatást és elméletet a proletárforradalom eszméjének rendel alá. „Kritikai elméletében” összekapcsolta a különböző szaktudományokat, a közgazdaságtant, a szociológiát és a pszichológiát, és egy olyan értelmezési keretet kívánt nyújtani a fennálló társadalomnak és normáknak, amely magában hordozza azok megváltoztatásának szükségességét is.

Horkheimer munkájáról egyik tanítványa így fogalmazott: „lényegében a nyugati kultúra főbb elemeinek destruktív kritikája, beleértve a kereszténységet, a kapitalizmust, a hatalmat, a családot, a patriarchátust, a hierarchiát, az erkölcsöt, a hagyományt, a szexuális korlátokat, a lojalitást, a hazafiasságot, a nacionalizmust, egész örökségünket, a nemzetelvűséget, a konvenciókat és a konzervativizmust.” 

Horkheimer kritikai elmélete egyfajta programadó mű volt a frankfurti iskola számára, ami Garmsci metapolitikájával új irányba terelte a marxista törekvéseket. Ezt szokás kulturális marxizmusnak nevezni, hiszen az értékek és a kultúra síkján kívánja átnevelni a népet, hogy az akarja a marxizmust.

Ugyan Horkheimer már eltekintett attól, hogy a marxizmus mozgatója a munkásság, ugyanakkor ő még nem fejtette meg, hogy ki lesz az „új proletariátus”. Ennek a kérdésnek a megválaszolása a frankfurti iskola másik hírhedt alakjára, Herbert Marcusére maradt. A szociológus, filozófus és politológus Marcuse szintén részt vett a kritikai elmélet megalkotásában, azonban neki volt egy nagy előnye kollégáival szemben: nagyon jól értett a diákság nyelvén. Azzal, hogy ő a diákmozgalmakkal jó viszont ápolt, valamint a Woodstock nemzedék sztárfilozófusává vált, kiválóan tudta tolmácsolni az ifjúságnak a frankfurti iskola elképzeléseit (népszerűségére bizonyíték, hogy a párizsi diáklázadások alkalmával „Marx Mao Marcuse” feliratú transzparensekkel vonult a tömeg, de a „Szeretkezz, ne háborúzz” szlogen is az ő ihletése.)

Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herbert Marcue

Az 1964-ben megjelent Egydimenziós ember című munkája ad választ arra, hogy ki lesz az új proletariátus: „A konzervatív népi bázis alatt azonban ott van a kivetettek és kívülállók altalaja: a más fajú és más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és a munkaképtelenek. Ők a demokratikus folyamaton kívül léteznek: az ő oppozíciójuk tehát forradalmi, még ha tudatuk nem is az. Az a tény, hogy kezdik megtagadni a játékban való részvételt, olyan tény lehet, mely egy korszak végének kezdetét jelzi.”

Marcuse szerint csak az képes forradalmi cselekvésre, aki az adott társadalom normáin kívül esik, vagyis érdeke, hogy az aktuális kultúra megsemmisüljön. Ezek szerinte az etnikai, vallási, szexuális kisebbségek.

Azonban mivel ezek az elemek, Marcuse szerint a „társadalmon kívül” helyezkednek el, a kultúra megváltoztatására, vagyis a Gramsci-féle metapolitikára nincs lehetőségük. Ezenkívül hiába forradalmi az oppozíciójuk, ha ők ezt maguktól nem ismerik fel, illetve kell valaki, aki irányba tereli őket. Ezért egy „forradalmi élcsapatra” is szükség van, aki az „elnyomottak szószólója lesz” a metapolitikát megvalósítva. Szerinte ilyen potenciális forradalmárrá bárki változhat, csak ki kell illeszkednie a társadalomból. Az „Esszé a felszabadításról” című művében fogalmazza meg a „nagy elutasítás” gondolatát, amely egy a társadalomból kiileszkedett ellenkultúrát kíván létrehozni.

A forradalmi élcsapatra remek alapanyagot látott az akkori diákságban – akikkel mint említettük jó viszonyt ápolt – ugyanis a korszak Woodstock nemzedéke, a beat-, hippi-, punkmozgalom, a drogfogyasztás és a szexuális szabadosság jól megtestesítette a társadalomból való kiilleszkedést és a kulturális normákkal való szembenállást.

Miután a diákság ezekkel az „értékekkel” felvértezve kezdi meg életét, és egy-egy értelmiségi pályán elhelyezkedve, elkezdheti a jelenlegi rendszer átalakítását is. A Gramsci-féle metapolitika itt is érvényesül, miszerint egy ellenkultúra megjelenik, és lebontva az addigi társadalmi korlátokat, teret enged egy új embertípus és egy új társadalom felépülésének. Gramsci azt jósolta, hogy három generációnyi idő elég lesz a kulturális átalakításhoz. Korunk tendenciáit figyelembe véve a becslése igen pontosnak bizonyult…

Chvála Márton