Műmesék helyett ép családokat!

Van ez a túlhájpolt mesekönyv, amely lassan minden valamirevaló liberális szingli polcán ott figyel polgárpukkasztásiból (milyen menő már, ha videokonferencia közben ez látszik a háttérben, ebben a mélydiktatúrában); váljék egészségükre, legalább talán kevesebb példány jut az óvodáknak.

A dologról lassan mindenki el is mondta véleményét – legutóbb bő ezer pszichológus vette védelmébe a kötetet, akik érvként hangsúlyozták, hogy „Bár »a világ rendje« időnként felborul, az értékek közvetítésén és a helyzettel való megküzdési módok bemutatásán keresztül a mesék éppen abban tudnak segíteni, hogy az olvasó eljusson egy saját, belső rendig”.

Bevallom, én ezen bizony fennakadtam. Az érvelés szerint ugyanis van egy kisiskolás „olvasó”, akit éppen ért valami súlyos trauma vagy frusztráció, de még jó, hogy most lettek érzékenyítő műmesék, mert azok segítségével majd ő, a nyolc-kilencéves „olvasó” lassanként magától eljut egy „saját, belső rendig”. Hát, nem tudom. Ez a szöveg talán megállná a helyét egy felnőtteknek kínált ezoterikus önsegítő kézikönyv ajánlójában, de itt mégiscsak másodikos-harmadikos kisfiúkról és kislányokról van szó. Akiknek első-, másod- és harmadsorban nem műmesék kellenek a pozitív önértékeléshez és a saját belső rend kialakulásához, hanem: család. És sajnos nemigen tudom komolyan venni azokat a pszichológusokat, akik ezt a szót még csak le sem írják a gyermekek személyiségfejlődéséért aggódó egyoldalas közleményükben.

Eleve ott kezdődik, hogy „a világ rendjének” nem kellene annyiszor, és oly rutinszerűen felborulnia.

Lehet ünnepelni, hogy a Labrisz Leszbikus Egyesület kiadványa az egyszülős családokban nevelkedő gyerekeknek is kínál egy (újabb) róluk szóló mesét, csak éppen jóval hasznosabb lenne azon dolgozni megfeszítve, hogy a gyerekek ép családba szülessenek és ott is nevelkedjenek.

Az ugyanis nem túl hatékony, hogy egyik nap szidjuk a kormányt, amiért az pozitívan diszkriminálja a házasságban elköteleződő fiatalokat, vagy amiért olyan avítt kispolgári értékrendet csempész a NAT-ba, ahol anya süt-főz, apa pedig a fiával bütyköl – majd másnap érzékenyítő történeteket gyártatunk le, hogy a sütő-főző anya és fiával bütykölő apa nélkül felcseperedő kisdiákok némileg megnyugodhassanak, nincsenek egyedül a bajukkal, más is ugyanúgy szenved.

Különös tekintettel arra, hogy

egy magára maradt, frusztrált, szorongó kisfiú a legritkább esetben vágyik arra, hogy egy nők által írt bárgyú mesekönyvet adjanak a kezébe, oszt jónapot.

Nincs PhD-m pszichológiából, de erősen gyanítom, hogy többet használna neki egy-egy pecázás vagy vagány sátras kirándulás az apjával, a nagyapjával vagy legalább az elérhető legközelebbi normális férfival; de ha ez túl heteronormatív felvetés, akkor felőlem süteményt is süthetnek vele rózsaszín köténykében. Magam is elég „más” gyerek voltam, de sose olvastattak velem „Mesék introvertált kislányoknak, akik utálnak barbie-zni, ellenben bonyolult útrendszereket terveznek a bátyjuktól örökölt kisautóknak” jellegű didaktikus kis történeteket. Ehelyett volt mindennapi közös, beszélgetős családi étkezés, apa-lánya Commodore-programozás, anya-lánya kalácssütés és testvérekkel bandázás, és egyetlen „más” gyereknek sem tudnék jobbat kívánni, mint hogy kapja meg ugyanezt.

Persze valójában kár is szavakat fecsérelni az ezer pszichológus állásfoglalására. Annak utolsó bekezdésében ugyanis saját magukról állítják ki a bizonyítványukat: egyazon bekezdésben képesek nyíltan elhatárolódni Bagdy Emőkétől, verbálisan meglincselve kollégájukat az eltérő véleménye miatt – egyenesen gyűlöletkeltésre alkalmasnak nevezve azt –, majd hangsúlyozni, hogy a szóban forgó könyv igenis hozzásegít egy „elfogadóbb, békésebb” társadalomhoz.

Köszönöm, én nem vágyom olyan elfogadó társadalomra, ahol egy hangos kisebbség kirekeszti és gyűlöletkeltőnek bélyegzi meg azt, aki másképp bátorkodik gondolkodni. Engem legalábbis az én szerető ókonzervatív családomban nem ilyesfajta „elfogadásra” neveltek.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további cikkei között IDE kattintva böngészhet.