1985-ben írtam egy novellát, ami arról szólt, hogy a világon egy hatalmas birodalomban egyféle nép lakik, ám az egyetemista főhős régi térképeket és furcsa nyelvű könyveket talál. Megmutatja egy tanárának, aki kihalt nemzetekkel foglalkozik, és tőle tudja meg, hogy a területet, amelyen élnek, régen Magyarországnak hívták, sőt ő maga is magyar, amire az apja még emlékezett is, ezért dugdosta a különös iratokat. Egy kis ellenálló csoport titokban magyarul tanul, próbálja rekonstruálni a magyar történelmet, mígnem a birodalom rendőrsége lecsap rájuk.
A birodalom alatt én a mindent elnyelő Szovjetuniót, a bolsevizmust értettem, ezért természetesen fel sem vetődött, hogy az elbeszélés akkoriban megjelenhetne. A rendszerváltáskor aztán bemerészkedtem vele egy irodalmi lap szerkesztőségébe, és végül a Tiszatájban 1990 áprilisában napvilágot is látott Csak egy volt címmel. Úgy tűnt, a probléma okafogyottá vált, a magyarság feje fölül elhárult az orwelli rém, ezentúl szabadok és függetlenek leszünk.
És alig telt el pár évtized, létezésünk megint szúrja a birodalomcsinálók szemét.
Legutóbb is jelentéstételre rendelték a miniszterelnökünket Sztambulba (bocsánat, Bécsbe, illetve Moszkvába, egész pontosan Brüsszelbe), aki volt annyira karakán, hogy visszaüzent a szultánnak (a császár-főtitkárnak), hogy „nem ér rá ő most arra”, ám elküldte az unió egyik legfelkészültebb, leghatározottabb, de mindenképpen legcsinosabb igazságügyminiszterét (kvótanők közé egy európait), hogy magyarázza el az álláspontunkat. Ezt persze nem merték végighallgatni, mert esetleg nem egyezett volna az ő forgatókönyvükkel, de mindegy is, hiszen egyrészt nem érdekli őket, másrészt úgyse értenének belőle semmit.
De ha már olyan divatosak ezek a felelősségre vonások, mi is küldhetnénk meghívót például Párizsba, hogy jöjjön már el Európa legszebb Parlamentjébe az elnökük, és számoljon be róla, hogyan is folyt az a gyarmatosítás, mennyi áldozata volt, mekkora hasznot hozott ez a franciáknak, és mikor szándékoznak visszafizetni. Vagy miképpen történhetett meg négy évvel azután, hogy az erdélyi Tordán kimondták a protestánsok vallásszabadságát, hogy Párizsban tízezreket mészároltak le hitük miatt a nyílt utcán Szent Bertalan éjszakáján. Vagy miképpen egyeztethető össze a minket történelmi fölényük tudatában magas lóról kioktató demokraták világképével, hogy míg a magyar forradalomban verseket szavaltak, írókat hoztak ki diadalmenetben a börtönből, este díszelőadást tartottak a színházban, addig ez frankföldön úgy nézett ki, hogy
hirdetésa főváros szívében leromboltak egy épületet, majd a későbbiekben a felvilágosodás szellemében tízezreket nyakaztak le a Louvre szomszédságában. (A kivégzéseket nálunk is a haladó nyugat alkalmazta, a királyra tett esküjükhöz végig hűséges katonatisztekkel szemben.)
Természetesen Brüsszel számára mi pont olyan vad vidék vagyunk, mint mondjuk Afrika, és a határokat itt is nagyjából annyi körültekintéssel húzták meg, mint a fekete kontinensen (legfeljebb a vonalzójuk volt sokkal kacskaringósabb), ezért ha helyhiány most csak egyetlen dolgot hozhatnék fel demokratikus múltunkra, akkor a Képes Krónikából vennék egy rövid idézetet. Az 1060-ban megkoronázott I. Béla királyunkról van szó. (Hódító Vilmos még partra sem szállt Angliában.) „A kegyes király Magyarország-szerte kikiáltókat is küldött, hogy minden faluból két-két ékesen szóló vént hívasson a királyi tanácsba.”
Nemzeti konzultáció a XI. században…
A fentebb már említett novellát keletkezésekor a szüleimen kívül csak gimnáziumi magyartanáromnak mutattam meg, akinek néhány megjegyzéséből arra következtettem, szintén nem nagy rajongója a kádári diktatúrának. Mint később kiderült, ez igaz is, de a magyar hazafiasság sem erőssége (később az SZDSZ-hez állt igen közel). Én azt hittem, aki nem szereti a szovjeteket, az szükségképpen nemzeti gondolkodású. Fiatal korom talán menti a naivitást. Mindenesetre némi fanyalgással adta vissza, szerinte túlságosan csöpögős, különösen a befejezés, amikor az ellenálló csoportot letartóztatják a diákjaik előtt, akiknek a titkos magyarság-kurzust tartják. Az eredeti verzióban mindenki feláll, és a Himnuszt kezdik énekelni. A novella e sorokkal ért véget: „Isten, áldd meg a magyart!” Ezt derék magyartanárom kihúzatta, sajnos hallgattam rá, és végül e nélkül jelent meg.
Milyen a történelem (és milyen zseniális Kölcsey), most, harminc év múlva sem tudnánk a reményeinket, kéréseinket ennél frappánsabban megfogalmazni.
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
