Még mindig nem értékelik helyén a magyar képregényt – Bayer Antal a Vasárnapnak

A hazai képregényes világ legnagyobb kitüntetésének számító Alfabéta-díj(ak)at a 16. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon, 2020. május 10-én adják át – a nevezési határidő február 9-én zárult, és annyi már most biztosan látszik, hogy erős a mezőny, több igazán értékes alkotás is született az elmúlt év során. De mi is pontosan ez a 14 évvel ezelőtt alapított díj, kik hozták létre, milyen célból – és egyáltalán, mi ez a fura, analfabetizmusra utaló elnevezés? Bayer Antal képregénykiadóval, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) korábbi elnökével beszélgettünk.

– Nem bántad meg, hogy annak idején így neveztétek el a díjat? Most már örökké „áldozat” lesz a képregény Magyarországon…?

– 2005-ben fogtunk össze néhányan a magyar képregénykultúra felvirágoztatásáért, ekkor rendeztük meg az első képregényfesztivált, részt vettünk a könyvhéten, elkezdtük bejuttatni a képregényeket a könyvesboltokba. Aktivitásunkat többnyire rokonszenvező érdeklődés fogadta, de voltak negatív megnyilvánulások is. Az egyik ilyen tartalmazta a „képregény az analfabétáknak való” kitételt, erre reagáltunk a díj elnevezésével. (Bölcs István 168 órában megjelent, Sin City, a bűn városa című jegyzete ITT olvasható – a szerk.) Ma már az Alfabéta-díj márkának tekinthető, fel sem merül, hogy átnevezzük, régóta nem kell magyarázni, hogy miért így hívják.

Biztosan nem „áldozat” már a képregény és nem is bűnbak, de szerintem még mindig nem értékelik a helyén.

Bár lehet, hogy ez a mostohagyerek-állapot egyfajta védelmet is jelent a mai kultúrharcos hangulatban.

– Milyennek tartod az idei felhozatalt? Van kedvenced a korábbi évek dobogósai közül?

– Leginkább annak örülök, hogy az utóbbi években mindig akad legalább öt olyan hosszabb képregény, amely megérdemli a jelölést az Alfabéta-díjra. Így van ez idén is, 25 nevezettből fogjuk kiválasztani a jelölteket. Ezúttal is nagyon széles a paletta, a klasszikus kalandoktól a kísérletező önkifejezésig minden előfordul közöttük, élvezettel olvasgatom őket. Különösen jó látni, hogy ezúttal is vannak nagyon fiatal művészek, akik első képregényükkel jelentkeztek. Az eddigi nyertes kedvenceim: Stroboscopa (Kemenes Iván – Varga Péter, 2009), A munka gyümölcse (Pádár Ádám – Molnár Gábor, 2014) és Kittenberger: Fabriqué en Belgique (Somogyi György – Dobó István – Tebeli Szabolcs, 2017).

Somogyi György · Dobó István · Tebeli Szabolcs: Fabriqué ​en Belgique, Oneway Media, 2017, részlet

– Megszületett már szerinted az igazán maradandó magyar képregény, a mestermű, vagy ez még várat magára?

– Sok jó magyar képregény létezik, készültek remek dolgok már a 19. században vagy a két világháború között is, és a későbbi korszak kiváló rajzolóinak, elsősorban Zórád Ernőnek, Korcsmáros Pálnak és Dargay Attilának jó néhány maradandó munkát köszönhetünk. A maiak között is vannak érdekesek és ígéretesek, de hogy ezek közül melyeket lehet kiemelkedőnek tekinteni, szerintem csak utólag dől majd el. Egyébként is úgy gondolom, hogy még csak az elején vagyunk egy hosszú folyamatnak.

– A díj létrehozásakor futó sorozatok közül – ha nem tévedek – mára egy se maradt meg. Ugyanakkor ez messze nem a hanyatlás jele, sőt. Összefoglalnád, milyen főbb változások történtek a hazai képregénypiacon az elmúlt bő tíz évben?

– A magyar képregényre általában nem jellemző a hosszú sorozat, és nem is alakult ki még olyan erős piaca a hazai készítésű munkáknak, hogy ezt igényelné, illetve el tudná tartani. A képregénykészítésnek két nagy előnye van: nem szükségesek hozzá drága eszközök, és teljes szabadságot biztosít az alkotóknak. Viszont a rajzolás roppant időigényes lehet egy bizonyos részletezettségi szint fölött, és ha nincs egy biztos, előleget is fizető megrendelő, az alkotónak alaposan át kell gondolnia, hogy mekkora terhet vállal magára. Ezért jellemzőbb, hogy inkább teljes történeteket készítenek, és az alkotók többsége nem is tud évente újabb kiadvánnyal jelentkezni. A hazai képregénypiacon az elmúlt két-három évben történt egy nagyon erőteljes bővülés, de ez szinte kizárólag az amerikai importot érinti, amiben egészen biztosan szerepet játszik a képregények ihlette filmek és tévésorozatok kiugró népszerűsége, divatja.

Pádár Ádám, Tálosi András és Molnár Gábor – három Alfabéta-díjas még 2014-ből. A kép forrása: Magyar Képregény Szövetség Facebook-oldala.

– Van még olyan újság, ami elvből nem közölne semmilyen képregényt? Vagy ezeknek az időknek vége?

– Képregényeket korábban nagyrészt napi- és hetilapok közöltek Magyarországon, méghozzá igen szép számban. A rendszerváltás után ezek példányszáma rohamosan csökkenni kezdett, az elmúlt 10-15 évben pedig számos újság meg is szűnt. Ebből következően a képregények közlése nem annyira elvi, mint gyakorlati kérdés: egy képregény elkészítése időigényes, és illik méltányosan megfizetni a szerzőket. Ez viszont azt jelenti, hogy egy újságon belül a képregényeket tartalmazó oldal a legdrágábbak közé tartozik. Így hát a sajnálatosan kevés megmaradt napi- és hetilapunk közül sem sok vállalkozik képregények közlésére, főleg nem új művek megrendelésére. Üdítő kivételként tudom említeni Futaki Attila és francia írótársa, Matz „A kivarrt” című képregényét, amelyet a vidéki napilapok hétvégi mellékletében lehetett olvasni közel egy éven át. De gyaníthatóan ez is csak azért valósulhatott meg, mert így megoszlott a költség. Érdemes megjegyezni, hogy az 1960-as és 1970-es években is sok képregény jelent meg hasonló konstrukcióban a vidéki napilapokban, örvendetes, hogy visszatértek ehhez a hagyományhoz.

 

Kemenes Tamás