Most, hogy az ellenzék betette a lábát az ajtónyílásba (alkalom szüli a tolvajt, T. Lakók, kérjük az ajtót a jövőben mindig gondosan zárni), majd az egészségügy területén sietve le is tette névjegyét az asztalra (mindannyian rettegtünk attól, hogy egyszer majd, ha betegek leszünk, egy olyan csilivili szuperkórházban fognak minket kezelni, horribile dictu meggyógyítani, amelynek megépítésében kőművesként részt vett Mészáros Lőrinc másodfokú unokatestvére sógornőjének keresztfia, de pont azért tartjuk az ellenzéket, hogy megmentsen minket az efféle NER-közeli beruházásoktól), tehát most, hogy az egészségügy területén már belengették az érdemi előrelépés veszélyének elhárítását, az ellenzék górcső alá vette az oktatást.
Merthogy a legújabb PISA-felmérés eredményei alapján Magyarország javított ugyan, de némileg még mindig elmarad az OECD-átlagtól, csupán öt hellyel utasítva maga mögé Luxemburgot.
Én egy percig sem állítom, hogy az oktatás területén ne lehetne sok-sok mindenen javítani. Lehetne! Sok-sok mindenen! Nade. A kakaóbiztos ellenzék valamiért azt a következtetést vonta le az eredményekből, hogy a kormány a „napi 8 tanórával” és az egyentankönyvvel „bólogató szolgahadat” nevel. Az érdekesség az, hogy a PISA-rangsorban különös módon csupa olyan ország áll az élen, ahol messze nem a magyarbálinti értelemben vett szabad oktatáspolitika dívik, hanem bizony a csúf egyentanterv és a rút egésznapos iskola. Bevallom, se Szingapúrban, se Sanghajban nem jártam iskolába, de hajlamos vagyok elhinni azokat a beszámolókat, amelyek szerint ott bizony rend van és fegyelem, a diák véletlenül se beszél vissza és/vagy instruálja tegeződve a tanárt, sőt, még a szülők se igen esnek neki az ofőnek tordaibencés stílusban, ha szemük fénye hármast kap magatartásból.
A kiváló Fekete-Győr „Napelem=Atomerőmű” András szerint ugyanakkor „a XXI. század iskolájában az a cél, hogy a gyerek érezze jól magát”. A cél, mondja. Érezze jól magát.
hirdetésKávé, tea, szivar esetleg?
A XIX. század iskolájában még az volt a cél, hogy embert faragjanak a pulyából. Hogy majd helytálljon, tudjon tájékozódni a világban, és letegyen valamit az asztalra, ennek járulékos következményeként pedig elégedett felnőtt váljék belőle. Lexikális ismeretek és memoriterek dosztig, kemény házidolgozatok, heti nyolc ógörögóra – és láss csudát, márciusi ifjak és millenniumi városépítők és Csonka Jánosok és Eötvös Lorándok kerültek ki az iskolapadból.
Nem, nem sürgetem, hogy vezessék be újra a heti nyolc ógörögórát (heti három latinnal kiegyeznék). És hát a jó hangulatú tanóráknak is lelkes rajongói vagyunk. De azért az iskola, az mégse a labdatengeres játszóház vagy a chillszoba. Nem állítom, hogy az életminőségemhez érdemben hozzátesz a karlócai béke pontos dátumának ismerete, de pillanatnyilag ott tartunk, hogy vannak budai gimnazisták, akik keverik március 15-ét október huszonvalahanyadikával (a 23-a még nem vésődött be nekik – lexikális ismeret, az minek, ott a wikipédia, csak most épp lemerült a telóm). Ebből a szintből én már nem nagyon vennék vissza, ha nem muszáj. Még akkor se, ha a gyereknek fáj, hogy reggel nyolckor álmos szemmel kolhozokról vagy klímatörténetről kell tanulnia.
Nem kizárt ugyanis, hogy a száraz adatoktól és fárasztó erőfeszítésektől megkímélt gyerekekből lesz csak igazán „bólogató szolgahad”, amely a XXI. századi kritikai gondolkodás jegyében büszkén menetel bármilyen zászló alatt, ha jó a buli, és végtelen kreativitásáról tanúságot téve (mi mind egyéniségek vagyunk!) készséggel veszi kezébe az Amerikában megszövegezett molinót, ha épp klímapánikra szólítja a Facebook.
Francesca Rivafinoli
