Lassan ott tartunk (gondoljunk csak a Marx-szobrot avató Jean-Claude Junckerre, vagy arra a Manfred Weberre, aki szívesebben lép koalícióra baloldaliakkal, mint a nemzeti szuverenistákkal), hogy már a marxisták is kereszténydemokratának nevezik magukat. A fogalom tehát devalválódik - nézzük meg (természetesen „ex cathedra” felhatalmazás nélkül), hogy vajon meddig tágítható…
1. Keresztény társadalmi tanítás
A kereszténydemokrácia – legegyszerűbben fogalmazva – a keresztény társadalmi tanítás gyakorlatba ültetése. Bár ennek tartalma a különböző keresztény felekezetek között jelentős eltéréseket mutathat (az evangélikusok például sok szempontból liberálisabbak, mint a katolikusok vagy a reformátusok – a Bibliát gyakran szó szerint értelmező neoprotestánsokról nem is beszélve), annyit azért bátran kijelenthetünk, hogy az osztályharcos, vallásellenes, materialista marxizmus már biztosan nem tartozik ide. Mint ahogy a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a jakobinus gyökerekre visszavezethető neoliberalizmus sem. Aki a divatos ideológiáknak hajbókolva feladja a keresztény társadalmi tanítást, az nem kereszténydemokrata!
2. Középpontban a család
A keresztény családfelfogás a társadalmi tanításnak nem valami járulékos eleme, hiszen az a vallás központját jelentő Szentháromság-tanban gyökerezik. Aki tehát a keresztény családfelfogást a gender-elméletekben gyökerező szivárványcsaládokra cserélné, az szintén nem kereszténydemokrata. És mindennek semmi köze a felebarátainkat, így természetesen a meleg felebarátainkat is alanyi jogon (istenképiség) megillető szeretetteljes viszonyuláshoz. A problémák őszinte kimondása mellett elfogadni valakit olyannak, amilyen (függetlenül attól, hogy tud-e, akar-e változni), semmiképpen sem egyenlő azzal, hogy egész társadalmi berendezkedésünket a millióféle mássághoz, mindenféle kisebbségi identitáshoz (LMBTQI…) igazítjuk, netán ezeket erőszakosan mások képébe toljuk.
hirdetés3. A migráció „forró kásája”
Úgy gondolom, hogy a migráció fogalma olyan tág, hogy ebből önmagában véve még nem következik semmilyen imperatívusz a kereszténydemokráciára nézve. Az emberiség egy része mindig vándorolt, útra kelt – egy jobb élet reményében, kalandvágyból, háborúk és éhínség elől menekülve, vagy éppen hódító szándékkal „migrált” más országokba. Amikor Ferenc pápa az idegenek befogadásáról (eredetileg inkább vendégül látásáról) beszél, ez mondhatni a kereszténység alapvető lelkiségi, lelkipásztori követelménye. Igen, lássuk vendégül azt, aki jó szándékkal érkezik hozzánk – ez a magyar kultúrának is ősi és fontos eleme. Társadalmi szinten azonban (és a kereszténydemokrácia éppen ezen a szinten fejti ki hatását) muszáj egy kicsit árnyaltabban néznünk a dolgokat. Először is vizsgáljuk meg: az idegen valóban jó szándékkal érkezik hozzánk? Képesek vagyunk százakat, ezreket, esetleg milliókat befogadni? Alkalmi vendéglátásról van szó, vagy arról, hogy évekre, évtizedekre, sőt véglegesen beköltöznének hozzánk úgy, hogy még az unokáink is az ő unokáikkal fognak együtt élni – egy másik (kevert) kultúrában? Milyen előnyei és veszélyei vannak az ilyen együttélésnek? Egy népéért felelősséget érző politikus aligha kerülheti meg ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolását…
Megint más a helyzet azokkal, akik valamilyen hátsó szándékkal, nem ritkán önös gazdasági vagy politikai érdekek mentén szervezik a migrációt, eszköznek tekintve magukat a migránsokat is. Talán nem véletlen, hogy az európai emberek számára sokszor felfoghatatlan népirtásokat átélő keresztény vallási vezetők (Afrikában és a Közel-Keleten egyaránt) kivétel nélkül azt nyilatkozzák, hogy fiataljaik elvándorlása számukra a legnagyobb tragédia, mert nélkülük nem fogják tudni újraépíteni az országot, elveszik az évezredes identitásuk. Az európai vezetők elsődleges kötelessége is a saját állampolgáraik védelme lenne – terrortámadásoktól, bűnözői csoportoktól, etnikai villongásoktól, amelyek mind a tömeges, kontrollálatlan migráció kísérőjelenségei. (Bár ezt a balliberális média világszerte igyekszik elhallgatni).
A kereszténydemokraták ezért alapvetően az otthoni segítségnyújtásban, a helyi közösségek megerősítésében (szubszidiaritás), a romok újjáépítésében és – a valódi menekültek számára – az eseti segítségnyújtásban hisznek. A tömeges migráció számukra egy ideiglenes szükségállapot, amit nem ösztönözni és „menedzselni” kell, hanem az okokat megkeresni és megszüntetni.
4. Keresztény gazdasági tanítás
Ahogy a migrációt, úgy a gazdasági és pénzügyi kérdéseket sem lehet madártávlatból, az adott társadalmi kontextusból kiszakítva nézni. Az biztos, hogy a kereszténydemokrácia számára a munkás, tehát az emberi személy (annak családi és más természetes kötődéseivel) előbbre való a tőke elvont fogalmánál. A keresztény gazdasági tanítás kizárja az uzsorakamatot, a munkások kizsákmányolását, a szélsőséges fogyasztói szemléletet és – ezek eredőjeként – a társadalmi kötelékek felbomlasztása mellett a bolygót is tönkretevő globális spekulációkat.
Ennyiben (és csakis ennyiben) a kereszténydemokrácia fel tudja vállalni a klasszikus baloldali, keresztényszociális vagy szociáldemokrata mozgalmak egyes követeléseit a konzervatív értékek (Isten, haza, család) megtartása mellett. A kereszténydemokráciának így – habár ez nincs kőbe vésve – leginkább talán egy szociális piacgazdaság felel meg, amely egyrészről ösztönzi a személyes erőfeszítéseket (vö. a talentumokról szóló jézusi példabeszéddel), ugyanakkor mérsékli is ennek hátrányos következményeit, védi az elesetteket (nem a lustákat és élősdieket!), elejét véve az áthidalhatatlan társadalmi szakadékok kialakulásának. Mert Krisztusban mindannyian egy Test tagjai vagyunk, akiknek együtt kellene működni annak érdekében, hogy a társadalmunk harmonikus és sikeres legyen.
5. Az emberi személy – jogai és felelőssége
A kereszténydemokrácia alfája és ómegája a természetes közösségekben (mindenekelőtt a már említett családban), kapcsolati rendszerekben felfogott emberi személyről szóló tanítás (perszonalizmus). A kereszténydemokrácia a jogok és a felelősségek egyensúlyára irányul – egyik sem létezhet ugyanis a másik nélkül. Ez az, ami markánsan megkülönbözteti a kereszténydemokráciát mind a liberális individualizmustól, mind a kollektivizmus különböző típusaitól (a keleti rendszerektől kezdve a fasizmuson át a bolsevizmusig). A kereszténydemokrácia ilyen, és csakis ilyen értelemben nevezhető „centrista” irányzatnak, amely azonban nem langyos elvtelenséget vagy technokráciát jelent (az ilyeneket a Biblia állítása szerint az Isten is kiköpi), hanem a felismert igazság, az evangéliumi értékek melletti bátor kiállást.
Hiúz
