Legendák helyett inkább kérdések
Gellért Ádám, a Clio Intézet társelnöke február 16-án írott cikkében újszerűként beharangozott felfedezésről számolt be. A bevezető így szól: „Száz éve lappangó bizonyítékok: eddig ismeretlen korabeli iratok alapján egyre biztosabbra vehető, hogy a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei 1919 augusztusában a szegedi hadügyminisztériumtól kaptak szóbeli felhatalmazást gyilkosságok elkövetésére”. Az írásban szó esik egy Szekszárdon, 1919. augusztus 10-én felvett jegyzőkönyvről, amelyben a fehér különítményes tisztek – többek között Gömbös János főhadnagy – a Szegedről kiinduló „ellenforradalmi haderő” (később Nemzeti Hadsereg) Fővezérségének szóbeli parancsára hivatkozik: „A magy. Hüm. VI. oszt. főnökének parancsa alapján a mai napon a következő egyéneket a nép egyhangú vádja és ítélete alapján, mint helybeli kommunista vezéreket kivégeztük (kötél általi halál)”. A cikkben röviden szembesítik az esetet Horthy visszaemlékezéseivel, amelyben azt állítja, hogy a Fővezérség nem adott utasítást törvénytelenségek elkövetésére. A cikk ezzel a mondattal zárul: „Száz évvel az események után itt az ideje, hogy leszámoljunk a legendákkal, és a maguk valójában nézzünk szembe a korabeli eseményekkel.”
A magam részéről messzemenőkig egyetértek ezzel a kijelentéssel, ezért néhány megjegyzést szeretnék fűzni a leírtakhoz.
Azt, hogy a Fővezérség ilyesmire adott utasítást (vagy legalábbis képviselői utaltak arra, hogy ilyeneket nem baj, ha elkövetnek a fehér különítményesek), nem újdonság, gyakorlatilag a fehérterror időszaka óta köztudomású volt. De nemcsak a korszakban volt ez nyílt titok. 1945 után a népbírósági perekben is foglalkoztak ezzel. Ráadásul miután Prónay Pál szerkesztett naplója („A határban a halál kaszál”) bő fél évszázaddal ezelőtt megjelent, mindez újra témává válva, széleskörűen ismert és elismert ténnyé vált. Gellért Ádám „újdonságra” való hivatkozása azért is meglepő, mivel a Prónay-naplóból azt a részletet, amely a Fővezérség szóbeli utasítására vonatkozik, egy évvel korábbi cikkében önmaga is említi. Mindez az elmúlt években más forrásokból is előkerült. 2015-ben például Kolontári Attila, a Kaposvári Egyetem professzora a MOSZT-füzetekben az orosz nemzeti (ellenforradalmár, „fehérgárdista”) Gyenyikin-féle kormány magyarországi megbízottjának naplóját feldolgozva adta közre. Ebben szerepelnek a megbízott Von Lampe (balti német származású, régi cári tiszt) Horthyval folytatott beszélgetéseiből egyes részletek. Horthy többek között ezt mondta neki: „Csak keveseket végeztettem ki […] De a gazemberek elpusztításától nem rettentem vissza. […] Pogromokat nem engedélyeztem.”. Von Lampe feljegyezte Prónayról, hogy „Tőle mindenki fél, ő »a fehérterror atyja«”.
A fenti kijelentésekben benne van a fehérterror egész története, credója és önmagáról épített imázsa is. De felsejlik benne a fehérterrort is magában foglaló, majd magából kilökő rendteremtés, a konszolidáció is. Az a konszolidáció, amiről a vitatott írásban nem esett szó. Pedig a Fővezérség és a fehérkülönítményes tisztek egymástól való elszakadását éppen a Gellért által a tavalyi cikkében idézett Tószeghy-Freund Albert esete is mutatja. Az ügyben minden ok nélkül, visszataszító módon végeztek ki egy tehetős, zsidó származású polgárt, pedig Horthy kétszer is kifejezetten megtiltotta azt. A tiltás ellenére a helyszínen intézkedő vezető fehérkülönítményes tiszt azonban végrehajtatta a kivégzést. Ez a nem is apró különbség kimaradt Gellért tavalyi írásából.
Izgalmas annak a felvetése is, hogy amikor Horthy arról írt emlékirataiban, hogy „egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség”, akkor mire gondolt? (Ez részben rímel a Von Lampe részére adott magyarázatra.) Idős korában saját imázsának szépre festése érdekelte? Vagy pedig azt fejezte ki, amire Von Lampének is célzott, t.i., hogy felbomlott a törvény és a rend, „forradalmi törvényesség” uralkodott, amit természetszerűen követett az „ellenforradalmi törvényesség”? Esetleg mind a kettő egyszerre?
A számomra igazán érdekes kérdés azonban a nemzetközi kitekintésben, sőt, horribile dictu, összehasonlításban rejlik. A magyarországi fehérterror 600 és 1000 közé tehető áldozatainak száma elenyésző például a finnországi polgárháborúban lezajlott fehérterror mintegy 10 ezer halálos áldozata mellett. Ha továbbmegyünk, és összehasonlítjuk az oroszországi polgárháború galíciai-ukrajnai hadszínterén az akármelyik harcoló fél által elkövetett pogromokat a magyarországi fehérterror antiszemita csapásirányával, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyarországi antiszemita hullám egyszerűen eltörpül a Kárpátoktól északra-keletre dokumentálható, együttvéve legalább 100 ezret elérő áldozati szám mellett. Persze nem kell a Solohov által is megénekelt iszonyatos erőszak színterére átmennünk összehasonlítási alapért. A Bajor Tanácsköztársaság alig egy hónapos fennállása után például legalább ezer emberrel végeztek a megtorlások során. De ha visszalépünk az időben, akkor az 1907-es romániai parasztfelkelés utáni megtorlás elfogadott becslések szerinti mintegy 10 ezer halálos áldozatát is figyelembe vehetjük. Ezek alapján bizony egy kérdés felmerül.
Ez a kérdést talán így fogalmazhatjuk meg: minek köszönhető, hogy egy háborús vereség és erőszakhullámok után szétesőfélben levő Magyarországon, illetve egy felbomlás jeleit mutató magyar társadalomban hasonló volumenű vérfürdők nem történtek? Erre a kérdésre itt nincs hely válaszolni, arról nem is beszélve, hogy természetesen messze túlmutat a felelősség-, sőt, általában Horthy személyének a kérdésén is.
Ami pedig Horthyt illeti, miután felhasználta a fehérterroristákat, megálljt tudott nekik parancsolni. Kétségtelen, hogy az ő nevéhez is fűződik a szellem palackból való kiengedése (bár az vélhetően Horthy nélkül is kimászott volna onnan); másfelől azonban az is, hogy vissza tudta gyömöszölni ezt a rémalakot a palackba. Igaz, itt-ott szivárgott onnan a méreg. Ezzel együtt Horthy világosan megmondta: „A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.” Megjegyzendő, hogy az előbbiekbe „beléjük is lövetett” egyes fehér-különítmények felszámolásakor – mielőtt amnesztiát adott egy részük számára. Itt marad velünk a kérdés, hogy hogyan értékeljük mindezt. Szimplán bűnpártoló magatartásnak vagy egy tragikus helyzetben a legkisebb ellenállás irányába menő politikai cselekvésnek?
Jelen írás szerzőjének az a véleménye, hogy a Horthy-dosszié ítélkezési céllal történő újra- és újranyitása helyett a kérdések megfogalmazása az, ami a megértést szolgálhatja.
Ráadásul a korszakra vonatkozóan akadna olyasmi, ami a történeti elbeszélésmódok különbségén vitathatatlanul túlmutató ügy lenne. Az évtizedekig bőségesen tárgyalt fehérterror-, és a tavalyi évben a Clio Intézet által is bemutatott vörösterror mellett volt ugyanis egy harmadik fajta terror is, amelynek kutatása éppen a trianoni százéves évfordulón méltó emlékezés lenne az áldozatokra. Ez pedig a cseh, román, szerb és francia megszállók által elkövetett „fekete terror” bűncselekményeinek sorozata, amelynek egy részét egyébként éppen a Clio Intézet másik társ-ügyvezetője, Bödők Gergely tárta fel korábban. A fekete terrorról azonban nincs átfogó katalógusunk, Fekete Könyvünk. Nincs átfogó képünk sem a botbüntetésekről és egyéb bántalmazásokról, sem a megerőszakolásokról és fosztogatásokról, sem a gyilkosságokról.
Végül pedig visszatérve tárgyunkhoz, éppen azáltal vált államférfivá, mert felül tudott emelkedni személyes érzésein, mert le tudta kapcsolni magáról a fehérterror szadista exponenseit és ezt követően olyan munkatársakat tudott választani maga mellé, akik a megmaradt, súlyos válságokkal küzdő országból (szinte szó szerint „Nem-Országból”) egy működő történetet csináltak néhány év alatt. Ennek azután a többé-kevésbé leküzdött világválság után a hitleri Német Birodalom felemelkedése, illetve a hazai németbarát, náci-szimpatizáns körök megerősödése vetett véget. Hogy ebben a keretrendszerben hol voltak Horthy személyes korlátai és affinitásai, illetve másfelől, hogy hol a politikai földrajz által kijelölt mozgástér határai, az már egy másik történet, egy másik történészvitával.
Máthé Áron
A szerző történész, szociológus.
Kiemelt képünk forrása: wikipedia.org
